Dionysos Rising
Kiadó:
Giant Electric Pea
Honlapok:
www.guymanning.com
damanek-gep.bandcamp.com
Ha lúd, legyen kövér... Ha neo-prog rock, akkor Giant Electric Pea... Ha Southern Empire, akkor Damanek (is). Itt, kérem, kikezdhetetelen a logika! Az elmúlt napokban durván beleástam magam az ilyen-olyan okokból elmaradt neo-prog anyagok kiértékelésébe. A Damanek harmadik albumára is így került sor, mintegy véletlenül, a tavalyi Southern Empire anyag farvizén... Az internetes kukaborogatásaim során ébredtem rá, hogy az általam igen kedvelt Southern Empire fölöttéb tehetséges ausztrál muzsikusai ebben a formációban is remekelnek.
A Damanek valójában egy nemzetközi projekt, melynek alapítói a brit multiinstrumentalista-énekes, Guy Manning (The Tangent, Manning), az ausztrál billentyűs, Sean Timms (Southern Empire) és a német szaxofonos, Marek Arnold (Flaming Row). Mellettük azonban föltűnik megannyi hangszeres kiválóság, például a Southern Empire két másik tagja is: Cam Brokland gitáros és Brody Green dobos. Ez alapján nyilván fölmerül a Southern Empire-rel való összehasonlítás, de ezzel bizony rossz helyen kapirgálnánk.
Azt kell mondjam, a Damanek merítése még ennél is mélyebb - megjelenik itt-ott a '70-es évek Genesise (Arnold muzsikált is együtt Steve Hackett-tel), a Steely Dan jazz popja, de Guy Manning Ian Andersonra hajazó énekhangja okán akár a Jethro Tull is. A hangzás viszont teljes mértékben 21. századi, az egyetlen kifogásom (mint a Southern Empire új anyagával szemben is) a kifejezetten műanyagra sikeredett "szimfonikus" kíséret. A fúvósok hangsúlyos szerepeltetése azonban - legalábbis nálam - egy hatalmas, kövér pirospontot ér!
A 72 perc hosszú (!) lemezen összesen 12 tétel szerepel, de ebből az utolsó öt voltaképp a "The Oculus Suite" című, több mint fél órás opusz részét képezi, ami egy 10 perces instrumentális nyitánnyal indul. Ez a szerzemény önmagában igazolná a hanghordozó megjelenésének létjogosultságát, nem is beszélve a formációról, amelynek sikerült egy teljesen egyedi hangot, kifejezésformát találnia egy igencsak túltelített műfaji kínálatban. Az egész lemezt szívesen hallgatom - kivéve talán a laposkás, ám igen személyes hangvételű "In Deep Blue"-t (ezt Manning állítólag a súlyos Asperger-kóros kisfiához írta).
Nagyon tetszik, amit hallok, meg is kell kagylóznom az első két lemezt - bizonnyal ott is találok majd csemegéket. Hogy mikre nem lel az ember látszólag céltalan barangolásai közben a szájbertérben! És még a borító is fajna!
Tartuffe
