rattlead.hu
Egy majdnem tökéletes visszatérés
Sok olyan alulértékelt metalcore együttes létezett anno 2004-ben, akiknek a zenei tehetsége és intenzitása szabályos szimbiózisban volt. Az As I Lay Dying mellett voltak olyan bandák mint a Trvium – aki már rég kinőtt ebből a kategóriából -, a Heaven Shall Burn, a Killswitch Engage és az All That Remains. Azonban van együttes a listámon, melynek a lemezeit mindig szeretem elővenni – kivéve a 2012 után készült anyagaikat, mert azok már egészen másfajta hangulati világot választottak -, ez pedig a Darkest Hour. A korai időszakukban a zenekar sikeresen tudta egymásba olvasztani a hardcore punk és a melodic death metal elemeit, később azonban egy picivel visszább vettek a tempóból. Ők is némiképp lejjebb hangolták a gitárokat, ami különösebben nem volt hatalmas probléma, mert a mai zenei világban igenis nyitni kell, hanem inkább a dalok fogósságának hiánya és a sokkal inkább hangulatközpontúbb zene. Egyáltalán nem vagyok ellene annak, ha a metalcore-ban is megjelennek a különleges atmoszférikus elemek, mert már léteznek olyan bandák, akik shoegaze-t és egyéb ambient stílusokat is beleemelnek a metalcoreba. Azonban pont a Darkest Hour-tól vártam volna ezt a zenei irányváltást anno 2012-ben. Vágytam egy picikét arra az időszakára, amikor a Agnostic Front találkozott az At The Gates világára jellemző gyors, intenzív és kíméletlen zeneiségével és fogósságával. Ha belegondolok, most pont úgy kezdek beszélni, mint azok a metálosok, akik visszasírják 1986-ot, csak én a 2000-es éveket és annak a zenei éráját. Na, de ez mind nem számít, hiszen 2024-et írunk és meglepetésemre épp kint van az új Darkest Hour anyag, amit kicsit félve, kicsikét reménykedve vártam. És hogy érdemes volt-e végighallgatnom, vagy sikerül-e megszeretnem a lemezt? Ezt fogom most alaposan végigjárni!
A Perpetual/Terminal február 23-án jelent meg, és 11 tételt tartalmaz. Már a kezdő nóta, a Perpetual/Terminal remekül megalapozza a lemez hangulatát, a melodikus intró után egyből megkapjuk azt, amiért oly régóta sóvárogtunk: At The Gates tempózású melodeath témát, ami mellett a refrén megragadja az ember figyelmét. John Henry – a banda énekese változatlanul tolja a hardcore-os jellegű hörgést, mellé egy csipetnyi melódiát csempészve még bele. Az alapító gitáros, Mike Schleibaum meg továbbra is profi szólókat és dallamokat épít a dalba. A szóló utáni akusztikus ikergitárok is meglepően jól illeszkednek a dal kontextusába és egyáltalán nem lógnak ki belőle.
Következő tételnek jön a Societal Bile, ami ismét a régi érájuk, a The Mark of the Judas és a So Sedated, So Secure lemezeket idézik: intenzív és lendületes hardcore püffölés, a hozzá párosuló svéd melodeath aláfestésekkel és színezésekkel. Még a dalban érzékelhető Breakdown is visszaidézi a jó öreg hardcore-os időszakukat, amiért megszerettem ezt az együttest. Már a második tétel után egy igazi időutazásba keveredtem és módfelett jólesik!
De ezután sem marad abba a lendület és a dallamozás, hiszen a A Prayer to the Holy Death is remekül hozza vissza a Deliver Us lemez időszakát és igaz, a refrén egy kicsikét elüt az egész daltól, de idővel ez a nóta is megszerethetővé válik. Mike szólóinak továbbra sincs párja: virtuóz mód dallamos és igencsak fogósak, érződik rajtuk, hogy nem fölöslegesen vannak beleillesztve a dalokba.
Az utána következő The Nihilist One ismét visszacsábít minket a 2000-es évek elejébe és újból egy igazán régisulis metalcore dalt kapunk tőlük. Szinte vágtázik a dal és megfelelően van balanszolva benne a Breakdown rész és a dallamkiemelések is. Ami inkább meglep a Darkest Hour-nál, az a hangzásuk: változatlanul organikusan hat, nem úgy mint a jelenlegi metalcore együttesek nagy része. Sokan mondják, hogy a metalcore a hitelességét veszíti el a sterilitásával, és ezzel részben egyet kell hogy értsek, de csak részben.
5. dalnak jön a One With The Void, ami már a későbbi érájukat jellemzi és aminek nem feltétlenül vagyok nagy rajongója, de tekintettel hogy John tiszta énekét is érdemes használni a lemezen, azért teszek vele egy próbát. A dal önmagában nem olyan fogékony mint az előzőek, de az eddigi 4 tételhez képest úgy hiszem, most volt az ideje, hogy picit hangulatba váltsanak a srácok. Ha még objektíven is nézem a dolgot, ez most egy tökéletes kiegyenlítődés a dalok terén, mert azt is el kell fogadnom, hogy nem lehet egyfolytában csak tempós és agresszív dalokkal telepumpálni egy lemezt (ami azt illeti, de lehet, ha csak magamra gondolok, hehe!). Nem igazán ragadott meg úgy a dal, de összességében nem rossz.
Az Amor Fati egy fajta átvezető, ami Mike dallamos szólózásait akarja megmutatni és habár nagyon csípem az ilyen külön 1-2 perces átvezetőket, szerintem ez simán lemaradhatott volna a lemezről.
Az utána következő Love Is Fear már sokkal biztatóbb, tempósabb, így hozza a melodeath hatást. Az eleje még annyira nem győzött meg, de az utána következő tempóváltástól ismét hardcore, illetve inkább thrashes intenzitásra vált, ami már sokkal inkább az én világom. Úgy hiszem, az első 4 dal után ez lesz a következő, amit a kedvenceim közé tudnám sorolni eddig a lemezen, mivel a metalcore nem áll olyan messze a thrash-től. Ugyanazt az intenzitási szintet és sebességet követik.
A New Utopian Dream már egy picit groove-ba vált, és hömpölygő agressziója is pont megfelelő, de a refrén az nem feltétlenül minősül telitalálatnak nálam. Pedig a dal összes többi része a helyén van, egyedül a refrén az, ahol egy picikét mintha félrelőttek. Az egész összkép izzadtságszagú és csak mintha a forma kedvéért tették volna oda.
A Mausoleum egy remek akusztikus intróval indul és Henry ismét beveti a tiszta énekhangját. Ha jobban megfigyelem a dolgot, az énekhangja bizony évről évre fejlődött. Sokat mond el egy együttesről, ha az énekes a folyamatos HC-s hörgős részekből néha átvált egy picivel selymesebb ízvilágba. Ettől függetlenül a dal hangulatában és kontextusában is éppen jókor jött hogy magával ragadjon! A One With The Void-al ellentétben ez a dal mind hangulatában mind összetételében remekül illeszkedik a lemez többi dalához (leginkább azokhoz, amik bejöttek eddig) és óvatos súlyozásával biztosan egyik kedvenc metalcore balladáim közé fog tartozni.
A My Only Regret ismét HC-s időutazásba visz minket és ismét ideje, hogy jómagam is elkezdjek capoeirázni a szobámban, ahogy a lendület magával sodor. A hozzá passzoló melódia és harmónia ismét azt a fúziót mutatja be, ami miatt imádom az együttes korai anyagait.
Utolsó dalnak jön a Goddess of War, Give Me Something to Die For, ami szintúgy egy akusztikus kezdéssel indul. Már-már kezdem úgy érezni, hogy ez a dal főleg a Wolfheart együttestől lett volna ellesve, de mégis azt kell hogy megállapítsam, ez a zárótétel is teljes mértékben rendben van, hiszen lemezzárásnak ez az epikus metalcore ballada kifogástalan!
A lemez maga a 42 percével remekül hozta vissza nekem a régi énjüket, és én ezért emelem is a kalapomat. Azonban volt itt egy-két dal, amik a fölösleges és a hangulat kategóriába sorolhatóak. Némelyik jobb, némelyik rosszabb értelemben. És természetesen a New Utopian refrénje, ami továbbra sem tiszta számomra, hogy azt minek helyezték abba a dalba… Ezeket leszámítva az új album teljesen korrekt. És, ki tudja? Lehet, néhány extra hallgatás után az egész az elejétől végéig befog jönni?
