rattlead.hu
Amikor valami brutálisabbra vágyom
Sokszor céloztam rá és említettem is, hogy nem feltétlenül vagyok híve a brutálisabb és technikásabb death metalnak, mert sokszor a zene komplexitása némiképp elvesz a zene spiritualitásából és szabályosan egy matematikai egyenletté válik inkább, amihez nem nagyon van türelmem. Viszont a jelenlegi évben a sok itthoni akadályok miatt a tudatom vágyakozva szeretett volna meghallgatni pár fokkal agresszívebb death metalt. Erre nem is kellett messzire néznem, hiszen idén Január 26-án jelent meg a portland-i Vitriol második nagylemeze. Az együttesről valamilyen szinten hallottam, azonban a bemutatkozó lemezükről már nem sokat tudtam. Azonban nagyon sok oldalon és ajánlóban az ő nevük villant föl, ha tömény modern death metalt akar hallgatni az ember. Jómagam kapva kaptam az alkalmon és minden figyelmeztetés vagy bemelegítés nélkül egyből belevetettem magam a lemezbe. Az, hogy a lemez a Century Media kiadónál jött ki, az elég sokat elárul, hiszen ennél a kiadónál is jó sok igazán tehetséges banda sorakozik föl, akiknek a listáját nem írnám le, elég hosszú lenne. A lemezborítója elég meggyőző, hogy elhintse bennem azt, itt bizony nem lesz teketóriázás és monoton lassítás vagy nagy zenei felépítés, mint ahogy régisulis death metal bandáknál megszokhattam, de mivel a szervezetem most ezt kívánta, nem is nagyon törődtem ezzel.
A Shame and Its Afterbirth totálisan bizarr kezdése ugyan adott nekem némi felkészülési időt arra, ami várni fog rám, de hogy őszinte legyek, szabályosan a falhoz nyomott ez a velejéig romlott és minden formájában ártó szándékú zene. Mintha valami gravitációs erő húzott volna le a mélységbe, hogy aztán testemet szétszabdalják a démonszellemek és utána visszadobják a létsíkba, mint egy kupac húscafat maradványként. A zene nagyon intenzív, disszonáns és gusztustalanul profi! Rég volt, amikor az ilyen kakofónikus zenére szabályos csodálattal néztem és most végre ismét a kimeríthetetlen agresszió és precizitás létsíkján lebegtem megint. Ha meg is találtam valamelyik dalban a dallamot azt egyhamar egy más jellegű melódia vagy váltás indította újra. Ez a 4 fős brigád aztán tényleg érti a dolgát! Az utána következő The Flowers of Sadism című tétel se kímélt engem a káosz és végtelen rémtengerek hullámaival, néhol erőteljesebb mélységekkel, máshol magas sivításokkal reagáló gitárok olyan anarchiába taszították a hallójárataimat és az elmémet, hogy ezt még egy üveg kalocsai pálinka se tudná újra üzembe helyezni, rendbe rakni. Talán csak rontana a helyzeten. De a lényeg az, hogy módfelett élvezem és már rég hallottam ennyire kaotikusan zseniális műalkotást! Legutóbb talán az Archspire Bleed The Future lemeze volt az, ami ekkora extázisba vitt, de ott voltak struktúrái és kontextusai a dalnak. Itt pedig csak disszonáns káosz.
Következik a Nursing from the Mother Wound. Ismét semmi teketóriázás, vagy finomkodás, hanem egyből le a mélységbe és az őrületbe. A zsenialitást és az őrületet egy nagyon vékony vonal választja el, de a 4 fős Vitriol legénysége játszi könnyedséggel sétálgat rajta, vagy inkább szaladgálnak ezen a vékony vonalon, megzabolázva mindkét oldalt. Itt azért már némi sötétebb tónusú dallamot már vélek felfedni, de a gitárszóló megint kész káoszba borítja a dalt és ismét kereshetem benne az alapot, amit nagy nehezen fedezek fel és kéjes vigyorral mondhatom: Ez nekem tetszik! Jogos lenne a kérdés, hogy a srácoknak van-e komolyzenei végzettségük, mert az ilyen skála és modális ugrálásokat csak nagyon komoly tanulás és céltudatosság árán lehet megtanulni.
The Isolating Lie of Learning Another a negyedik tétel a lemezen és már a kezdőriff hangzása olyan gusztustalan, hogy a holtak elkezdtek kimászni a sírjaikból, hogy egy másik univerzumot keressenek maguknak, csak békében tudjanak aludni! Blastbeat és különböző technikai megoldások egész garmadájával szórjék az emberre a sötétfémes death metalt és kényük-kedvük szerint szabdalják miszlikbe a józan ész zenei fogalmát. Néhol itt is felfedezek már-már értelmesnek tűnő dallamfoszlányt, mintha játszanának az emberi tudattal, hogy a káoszban mennyire találjuk meg a rendet és mennyire értjük meg a zenei kreativitásukat. Lenyűgözően gusztustalan és erkölcstelen húzás!
a lemez felénél járva, a Survival’s Careening Inertia meglepően lágy kezdéssel indul. Mint a vihar előtti csend… Ez a gondolat motoszkál végig az agyam legmélyén, várva a következő nagy rohamot, csapást amivel meglepnek és meg is leptek, de az, hogy a jazz-es gitárhangzásra ráhúzták a Blastbeat témákat és duplázásokat, ez kicsit meglepően bizarr volt még nekem is, de aztán megjött a várva várt hurrikán és úgy söpörte félre a fejemben a lágyságot, mintha nem is létezett volna. Matthew Kilner, a dobos minden létező és ismert death metal technikát belepaszírozott ebbe a tételbe, csakhogy érezze a hallgató, ez a förtelem náluk így működik. Kyle Rassmussen és Daniel Martinez iker gitártémáiról nem is akarnék beszélni, mert ezzel új szintre emelték nálam a gitárzene művészetét.
A Weaponized Loss már a puszta nevével kivívta nálam minden elismerésemet, de a szakadatlanul rám zúduló tömény death metal-szimfonika csak további elismeréseket vívott ki nálam. Mintha egy megvadult démon kopogtatna az elmém sötét ajtaja előtt és nem is kopogtat, hanem szabályosan minden meghívás nélkül be akarna törni hozzám és a gondoltaimból akar lakmározni és jóllakni. Ha zeneileg viszont alaposan megvizsgálom (próbálom inkább), akkor a death metal mellett néha csipetnyi black metal hatást is hallok, legalábbis a disszonáns gitártémák és a sebesség picit ezt akarná éreztetni. A gitárok mélysége itt is megvan természetesen és nem csak arról van szó, hogy magas hangtartományokkal akarnak megszórni, hanem mindennel IS! Amijük van.
Flood of Predation se kíméli a lelkemet és a hallójárataimat, még tovább igyekszik bomlasztani az elmémet és pluszban belém ültetni egy férget, ami belülről kezdi el rágni a húsomat és szerveimet, hogy ezután kínok kínjai közt végezzek magammal a death metal oltára előtt. Igazából úgy tudnám leírni az egészet, mint egy földöntúli idegen beteges-lázas rémálmát, amiből csak nagy nehezen tudok felébredni.
8. tételnek jön a Locked in Thine Frothing Wisdom és mintha kezdeném érezni a lemez végét, bár inkább szomorkásnak kezdem érezni magam tőle, mert valahogy úgy érzem, ebből még jöhetne egy jó nagy adaggal. Ettől függetlenül a kegyelem még így a vége felé se érkezik könnyen. Még jobban elkezd fojtogatni és még jobban igyekszik lehúzni az üres mélységbe, ahol a káosz örökkévalósága vár.
Utolsó előtti tétel neve az I am Every Enemy és elég drámainak hangzik, ami úgy súlyt le rám, mint egy tűzeső, amit azért idéztek meg, hogy minden ellenségem kiélhesse magát rajtam, lássák a szenvedéseimet, amíg nem ér el a vég. Még mindig ámulattal hallgatom ezt a zenét és szabályosan perverz szadistának tűnök, amiért ezt a death metal anyagot istenítem és bálványozom a magam beteg módján(hehehe!)
Aztán a végső tételhez érve a He Will Fight Savagely eléggé barbár módján tör még egyszer utoljára a lelki világomra, hogy feleméssze a maradék épeszű gondolataimat és utána átküldjön a másvilágra, ahol a révész vár rám, hogy átvigyen a Tartaros túloldalára. Ez az utolsó 5 perces monstrum tényleg megadja nekem a kegyelemdöfést, azonban teljes bizonyossággal elmondhatom: sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lettem. Nem véletlenül szokás azt mondani, hogy a metál zenének gyógyító ereje van és a Vitriol a szorongásom és az összes stresszem ellen igazán hatásos gyógyírnak mondható.
Nem tudhatom biztosan, hogy hallani fogok ennél a lemeznél brutálisabbat, komplexebbet, kaotikusat, de azt bizton állíthatom, minden death metal rajongónak: ez egy igazán pompás, de tömény Halálfém adag!
