rattlead.hu
„Elnyálasodtak”, „eladták magukat”, „átmentek technoba”, „popbanda lettek”……Hányszor, de hányszor olvastuk, hallottuk ezeket a véleményeket, főként a 90 -es évek második felében. Az olyan albumok, mint a Paradise Lost – One Second / Host, Kreator – Endorama, The Kovenat (Covenant) – Animatronic akkoriban kaptak hideget – meleget, de főként hideget. Én, mint régi death metal rajongó nagyon jól emlékszem, hogy a tradicionális halálfém fanatikusok között már az olyan alkotások is homlokráncolást váltottak ki, mint a Death – Human, Pestilence – Spheres, Entombed – Wolverine Blues. S persze nem maradhat ki a Morgoth harmadik lemeze sem, amelynek címével, nem kevés öniróniát gyakorolva még elnézést is kért a csapat a fanatikusoktól! Ha belegondolunk, már korábban is volt néhány banda, akik ha nem is alsóneműt, de felsőruházatot azért váltottak. Aki olyan „öreg” már mint én, az pontosan emlékszik arra, hogy az olyan alkotások, mint az Exodus – Force of Habit, Overkill – I Hear Black, Testament – Ritual, Slayer – South of Heaven, Kreator – Renewal is elrúgták a pöttyöst a vérthrashereknél, akik akkor a fejüket a zenére nem rázva, hanem csóválva fosztották meg a farmermellényüket kedvenc bandáik felvarróitól. Én nem vagyok zenész, de meg tudom érteni, ha vannak muzsikusok, akik 3 – 4 lemez után már más ösvényeken folytatják a kalandozást, de az is elismerést vált vált ki belőlem, ha egy csapat ragaszkodik ahhoz az úthoz, amelyiken elindult. Persze csak akkor, ha sosem engednek a minőségből. Erről témáról lehetne egy hosszabb cikket is farigcsálni, de ez a házi kedvenc rovat, úgyhogy egy olyan kedvencemet kaptam le polcról, amely szintén torkán akadt jó néhány rajongónak.
A norvég Theatre Of Tragedy letett az asztalra két tökéletes gothic / death / doom alkotást ( Theatre of Tragedy – 1995, Velvet Darkness They Fear – 1996), majd 98-ban jött az Aégis, amelyen már megmutatkoztak a változás jelei. Én az Aégis -t csak csajozós albumnak hívom, mert amikor beszerváltam kazettán, mindig nálam volt, ha hétvégenként meglátogattam a törzskocsmát. Ha kiszúrtam egy asztalt, ahol csajok dekkoltak, akkor betetettem a csapossal. ( A kazettát, mielőtt valaki rosszra gondolna!) Mindig volt olyan leányzó, akinek első hallásra tetszett, így odajött hozzám, s megkérdezte: – Ne haragudj, ez melyik együttes? Utána már indulhatott is az ismerkedés! Már ha a menyecskének volt türelme végig hallgatni azt a sok emeletes baromságot, amit félrészegen összehordtam. HEHEHE!!
Aztán 2000 októberében megjelent a Musique, s még az edzettebb rajongóknak is alaposan feladta leckét! Bekopogtak a tragédia színházának ajtaján az indusztriális és a populáris látogatók, s bebocsátást nyertek. A T.O.T. legerősebb fegyvere az aranyhangú pacsirta, Liv Kristine volt, aki ezen a lemezen is elkápráztatta a hallgatókat. Raymond István Rohonyi már nem hörgött, bár ezt már az Aégis albumon is mellőzte. Attól függetlenül, hogy ezen az anyagon még bőven hallhatunk gitárt, szinte ugyanakkora szerepet kapnak a billentyűk is. Ráadásul Raymond az éneklés mellett elektrokütyű felelős is lett, úgyhogy a dalok jócskán meg vannak hintve zajjal, morajjal és egyéb olyan hangfűszerekkel amelyektől egy megrögzött metal fogyasztó gyomornyálkahártya gyulladást kap. Már említettem néhány cikkemben, hogy elég jó a befogadóképességem, úgyhogy én már hallatlanban rohantam megvenni a CD-ét, s már az első hallgatásnál úgy éreztem, nem volt az ablakon kidobott pénz, amit a diszkért leperkáltam. Azért szögezzük le, ha nem lenne bő lére eresztve a gitárhangzás, ez simán elmenne valami szintipop lemeznek, vagy mi a francfenének.
A Musique másik erőssége, hogy jó nótákkal van megpakolva, amelyek azonnal befészkelik magukat az ember fejébe. Már a nyitó dal is rögtön belekapaszkodik a szélesebb befogadóképességgel rendelkező hallgatók fülébe. Frank Claussen gitáros ragadós témákkal színez, így Lorenzt Aspen billentyűs inkább csak kontúrt ad a szerzeményeknek, s az sem elhanyagolható tény, hogy Hein Frode Hansen dobost sem hagyták ki az alkotói folyamatokból! Nem mondom, hogy tudom, de sejtem, a csapat rajongóinak nem ez a kedvenc T.O.T. albumuk, nekem is az első a szívem csücske, de mégis egy jó lemezzel van dolgunk. Nálam gyakran pörög, ezért is került be a házi kedvencek rovatba. S hogy mi jött ezután? Na, az már más tészta!! HEHEHE!! 2002-ben megjelent az Assembly album, amelyet már én sem tudtam könnyen bevenni. Még sörrel kísérve sem akaródzott lecsúszni! Pláne, hogy ebben az időszakban a fejem búbjáig elmerültem a Hardcore zenékben. Itt már csúcsra járatták ezt a „techno” dolgot, s attól függetlenül, hogy bevettek még egy gitárost, több szerep jutott a kütyüknek. Nem is volt már akkora felhajtás körülöttük, mint előtte. Liv Kristine 2003-ban le is lépett, s a helyét Nell Siglend vette át. Kiadtak két lemezt (Storm – 2006, Forever is the World – 2009), majd 2010-ben bezárták a színház kapuját. Egyébként a két utolsó albumon visszanyúltak a gyökerekhez, de úgy látszik, hogy ez már nem volt elegendő ahhoz, hogy a régi dicsfény újra felragyogjon. Na meg hát a zenei paletta is nagy változáson ment keresztül. Legyünk őszinték, ennek a gothic / dark / death / doom irányzatnak a 90-es években volt az aranykora, s bár mostanság is alakulnak ilyen csapatok, nagy nyilvánosságot nem kapnak. Én is tökéletesen elvagyok a régi Paradise Lost, Tiamat, Anathema, My Dying Bride, Lake Of Tears albumokkal, s egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy újabb bandák után kutakodjak ebben az érában. Aki esetleg nem ismerné ezt a lemezt, s eléggé nyitott a különlegességekre, az nyugodtan hallgasson bele. De ha sosem bírtad ezt a stílust, akkor hagyd a fenébe. Nincs evvel semmi baj! Tök unalmas is lenne, ha mindenki mindent szeretne! Egy biztos, akár szereted, akár nem, Liv Kristine egy tündér! Na, nem a legédesebb, mert az Anneke van Giersbergen, hogy eszem a fülét! 
