rattlead.hu
Kissé messziről fogok indítani, de talán hamar világos lesz, hogy miért. Amikor a Facebookhoz csatlakoztam valamikor a korai hőskorszakban, azon túl, hogy hónapokig csak próbáltam megérteni, miről szól ez az egész, sokkoló és katartikus volt rátalálni olyan zenészekre akik addig elérhetetlen ikonoknak tűntek. Többségük abban az időben még nem rajongói oldallal, hanem saját profiljával volt jelen. A nem terhes közeledést, jelölést, minden további nélkül fogadták, sőt olykor a szülinapi, karácsonyi üdvözletek nem csak részemről mentek, de tőlük is érkeztek néha. Ilyen korai FB barát volt többek közt például Andy Dowling (Lord), Sean Peck (Cage), Andy B. Franck (Brainstorm), Tommy Johansson (Reinxeed), és jelen recenziónk hőse Nils Patrik Johansson.
Nils mély tiszteletemet a Lion’s Share svéd power formáció énekeseként vívta ki, és természetes, hogy minden további produktumát nyomon követtem, hiszen nap mint nap láttam, ahogy havat lapátol, kutyát sétáltat, karácsonyfát díszít, nyugdíjas klubban olvas fel. ÉS teszi mindezt hollófekete haját az arcába húzva egy megfordított baseball sapkában, vagy kapucnis pulcsiban 
. Szóval kapcsoltunk bensőséges, de bevallom, semmilyen produktuma nem vett már le annyira a lábamról, mint a Lion’s Sahre albumok, melyen riffközpontú, szikár amerikai gyökerű power metal zenéhez adta zseniális hangját. Sem a Dio munkássága által ihletett Astral Doors, sem a Wuthering Heights, sem a Civil War, se szólóalbumai nem kaptak el annyira, mint a Lion’s Share. ÉS valahogy mindig vártam, hogy egyszer visszatér oda, vagy ha nem is oda, akkor a szigorú, rifforientált power muzsikához.
És ez most megtörtént, de még mennyire, hogy megtörtént! A Rifforia névre keresztelt projekt olyannyira azt a műfajt hozta amire vártam, hogy először el sem akartam hinni a dolgot. Aztán most meg nem tudok lejönni róla. Jól van na, ezt akartam, nem?
Már a név is elég egyértelműen utal arra, hogy mit fogunk találni a lemezen, és nem kell csalódnunk! Itt kérem amerikai gyökerekből táplálkozó, kíméletlen power metal ömlik az arcunkba, némi thrash fűszerezéssel. A svéd zenei társulat riffmestere Petrus Granar, akit a Civil War soraiból ismerhetünk, ahol a gitár mellett egy ideig a basszusgitárt is a nyakába akasztotta. Itt a basszusgitárosi posztot Marcus Bengts látja el. A doboknál pedig egy bizonyos Nils Fredrik Johansson ül, aki bizony nem más, mint Nils Patrik fia! Így a projekt máris családias színezetet ölt. Meg kell hagyni a gyerek nem protekcióval került a csapatba, zseniálisan üti a bőröket!
A dalok sallangmentes tételek, horrorihletésű szövegvilággal, leginkább a középtempó és a szélvészgyors sebesség között mozogva. Olyan bandák jutnak eszembe közben, mint az Overkill, a Metallica, a Metal Church, vagy épp a Reverend. Vannak agresszívebb, thrash metal pillanatok (Death Row Child, Built to Destroy), szellősebb darabok (CC Cowboys, azaz Coca Cola Cowboys, melynek szövegét svédül tolja Nils, csak a refrén angol), és erős középtempók (Well of Life – a személyes kedvencem). A dalok nagyon erősek, mindegyik karakteres és jól megírt.
Nagyon, de nagyon jó debütáló lemez, őszintén szólva nem gondoltam volna azután, hogy Nils száműzve lett a Civil War soraiból (akik Sundown Carpenterrel aztán kiadták fennállásuk legjobb lemezét) és megjelentette finoman szólva is középszerű szólóalbumát, egy ilyen erős és energikus lemezzel fog jelentkezni. Kérem szépen, a Metal Voice visszatért! Itt nincs szintiszóló, áriázós ének, női vokál, zongorabetét, vagy sokperces narrált intró, vagy outro, itt metal van és ennyi. Mindenkinek ajánlom aki kedveli az erőteljes, riffközpontú metalzenét, csalódás kizárva.
