rattlead.hu
Először úgy terveztem, hogy a kezdetektől indítom a cikket, hiszen az együttes tagjai a Static-X megalakulása előtt más bandákban is feltűntek, de úgy gondoltam ezt most kihagyom. Miért? Azért, mert a 2024 – es évben sajnos van egy másik, bár szomorú évforduló, ugyanis idén novemberben lesz 10 éve, hogy Wayne Static elhunyt. Szóval, a Static-X és főként Wayne történetével majd a későbbiekben foglalkoznék egy cikk keretében, s most csak az első albumra koncentrálok.
A Static-X 1994 – ben alakult a következő felállásban: Wayne Static – gitár, ének, szintetizátor, Ken Jay – dobok, Tony Campos – basszusgitár és Koichi Fukuda – gitár.
Wayne Static volt a csapat motorja és emblematikus figurája, aki a képeken és a fellépéseken a plafonig felzselézett hajával, úgy nézett ki, mint akinek lángol a feje. Tony Campos a vokálba is besegített néhány jól irányzott üvöltéssel és hörgéssel. Wayne és Koichi a gitározás mellet azért is felelt, hogy mindenféle kütyükkel, elbaszott és beteg hangokat, effekteket illesszenek be a dalokba.
Három demo megjelenése után, 1998 elején szerződtette őket a Warner Brothers Records, majd a beharangozó Push It EP után, 1999 – ben jött, látott és győzött a Wisconsin Death Trip! A csapatot jó pár skatulyába megpróbálták már belegyömöszölni, a Nu Metaltól kezdve az Extrém Metalig. A feladat nem véletlen volt nehéz, ugyanis a banda elég egyedi zenét nyomatott, amelyben több stílus jellegzetességei is felütötték a fejüket. Talán akkor állunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy valami indusztriális metal jellegű cucc volt ez. Egyébként nekem édes mindegy, jó kis csapat volt, s kész! A Static-X -el akkor találkoztam először, amikor egy vasárnap délután a viva tévén véletlen beleütköztem az albumot nyitó Push It klipjébe, ami akkora öklöst nyomott a gyomromba, hogy kifeküdtem. El is határoztam, hogy a következő hétvégén felvonatozok Budapestre, hátha valahol be tudom gyűjteni! Szerencsétlenségemre pont akkor másztam bele egy ronda megfázásba, de az izgatottságom olyan mértékű volt, hogy képes voltam majd 39 fokos lázzal felvonatozni, ami oda – vissza legalább hat óra hossza. Anyám mondta is, hogy nem vagyok normális! HAHAHA! Öröm az ürömben, hogy a legelső üzletben, a CD pincében ott virított a polcon a CD, úgyhogy rá is vetődtem, de ha már ott voltam, megvettem az első Lock Up albumot is! Amikor kínkeservesen hazavánszorogtam, már tettem is be a lejátszóba. Az orrom folyt, a láz nem akaródzott csökkenni, de a zene elsőre hatott, s megvett kilóra. Na de most már befejezem a nosztalgia bársonyos kezeivel történő lélekkielégítést, s hogy egy oximoronnal éljek, rávetem magam a dalokra, mint Csizmadia Vilmos, Lőrincze Lajos „Édes anyanyelvünk” c. kötetére! HEHEHE!
01. Push It: Ugye, ezt a dalt már említettem a cikk elején, s az érzés mit sem változott a 25 év alatt. Még mindig úgy hasba tud vágni, hogy még levegőt is nehezen tudok venni. A szerzeményt beröffentő beteg téma, meg ez a direkt riff olyan faszán menetelnek előre egymás kezét fogva, hogy az ember rögtön megadja magát. Wayne éneke, üvöltései és Tony jól irányzott hörgés falatkái csak még szélsőségesebbé teszik ezt a nótát. Egy rövid, de tökéletes indítás, amely mindig arra késztet, hogy még akkor se érjek a Stop gombhoz, ha az valami csoda folytán csöccsé változik.
02. I’m With Stupid: Az indításnál úgy érzi magát az ember, mint amikor keresztül tolnak rajta egy zúzott kővel megpakolt csillét, majd jön egy ingerült szaggatás, amely úgy megtölti az embert erővel, hogy az még egy hajókötelet is képes lenne befűzni a tornacsukájába cipőfűző gyanánt. S hogy az őrület fokozódjon, Tony basszusgitárja valóságos gyomortükrözést végez, míg Ken szinte rommá veri a cuccot. A refrénként elüvöltött „He’s a Loser” sor szinte szinte beég a hallgató agyába. Én ezt egyébként részeg pillanataimban, csak úgy szoktam üvöltözni, hogy „Ez a lószőr”, úgyhogy a dal címe akár rám is vonatkozhatna. Most is feltűnnek mindenféle hangfoszlányok, sőt egy gyógyszer megvonásban szenvedő csaj is pofázik néha a háttérben.
03. Bled for Days: Itt rögtön egy olyan riffet kapunk a pofánkba, amely egy ütéssel üti ki a fogunkat, amit Tony basszusgitárja labdának használhat egy gombfoci mérkőzésen. Amikor csak az ő húrjai csattognak, olyan érzésem van, mintha a szívem a gyomromon keresztül akarna kiugrani. Ami sikerülne is neki, ha nem lenne a hónaljamig felhúzva a két számmal kisebb fecskegatyám. Wayne mintha egy mondókát szavalna végig, amit csak refrén tud félbeszakítani. A sejtelmes hangulat végig ott settenkedik a függöny mögött, de az ugrálókötelező riffek megakadályozzák, hogy átvegye a hatalmat a nóta felett, így az megőrzi a műszálas zokni feszességet. Egyébként ez a dal két filmben is felcsendült anno. Az egyik a „Tökéletes katona 2.” , a másik pedig a „Chucky menyasszonya” című horrorfilm.
04. Love Dump: Itt egy kicsit lehet szellőztetni! Igaz, a szerzemény egy halk anyázó riffel indít, ami hirtelen felhangosodik, de aztán jön egy kis elszállás. Bár a húrok reszelése vissza-vissza tér, azért hallgató kap egy kis melankolikus hintőport is, amit az első három dal okozta sebekre szórhat. A gyógyszerfüggő csajszi is megjelenik, de valószínűleg megkaphatta a tablettákat, ugyanis felettébb nyugodt a hangja.
05. I am: Na, itt újra a Static-X horror konyhájában járunk, ahol a két gitáros precíz pontossággal szaggatja bele a riffnokedliket az ember forrásban lévő agyvelejébe. A csapat már az első pillanatokban elkezdi leradírozni a fejedet, s ezt a nóta végéig abba sem hagyják. Wayne erőszakos szövegköpködése eléggé barátságtalan, így megesik, hogy néha a homlokomon csattan, viszont Tony jól irányzott hörgései letörlik az arcomon végigfolyó szóköpeteket. Kifejezetten dühös szerzeménnyel állunk szemben, úgyhogy jobb, ha nem hergeljük tovább, hanem hagyjuk, hogy kitombolja magát.
06. Otsegolation: Egy rövidke zajfortyogással indul a dalocska, amely szinte végig hallható. A kezdő riffnél olyan érzésem van, mintha valaki egy krétát nyikorgatna a dobhártyámon, de aztán bejön egy olyan súlyos döngetés, amely még egy felhőkarcolót is kettőbe törne, nemhogy egy krétát! Az extrém monotónia végig kitart, úgyhogy a szám végére az ember szinte hipnotikus állapotban találja magát. Elég beteg szerzemény ez kérem, amellyel nem árt vigyázni, mert átveheti az irányítást felettünk.
07. Stem: Vigyázat!!! Az elmebaj fokozódik! Bár nem egy hosszú tétellel kell megküzdenünk, de itt annyi beteges szarság van felhalmozva, hogy könnyen maga alá gyűri az embert. A fő riff még egy doom bandának is a dicsőségére válna, de a háttérből előmerészkedő zajok és Wayne hisztérikus üvöltözése a bizonyíték arra, hogy ez dal egy elmegyógyintézet nyitva felejtett ajtaján tudott kiszökni.
08. Sweat of the Bud: A sötét éjszakában járunk, ahol a csendet egy olyan feldühített riff léptei törik meg, amely szerintem a legjobb ezen az albumon. A nóta keresztül masírozik az emberi lét mezején, miközben gránátokat dobál mindenfelé. Te csak a robbanásokat, s az azokat követő sikolyokat hallod, miközben azon gondolkozol, hogy megvárd -e, amíg ez a hibrid szörny odaér hozzád, vagy inkább megsemmisítsd magad. A döntést meghozatalára van három és fél perced, mert utána már nem lesz választási lehetőség, s ez a kibaszott fenevad átgázol rajtad, mint traktor a kacsaúsztatón.
09. Fix: Ez a nehéz légzésű riff, amivel indítanak, lehet erőtlennek tűnik, de ahogy a szerzemény halad előre, fokozatosan kiszívja a lelkedet. Talán elsőre kicsit szétszórtan tűnik ez dal, de ez csak átverés! Csupán csak azért nem találsz semmi kapaszkodót, hogy ne tudj elmenekülni. A végén már valami bolondokházában találod magad, ahol a Static-X tagjai az ápolók, s gúnyos vigyorral az arcukon próbálják meg rád adni ezt a zenei kényszerzubbonyt. Tony pengetései inkább injekciók, s hogy mi van a fecskendőkbe töltve, azt senki nem tudja. Talán még ők sem! HEHEHE!!
