rattlead.hu
Már az elején leszögezem, év végi top 10-es lista helyezettel van dolgunk! Méghozzá garantáltan a felső házból. Rég habarodtam bele így lemezbe, de talán nem is meglepő, ugyanis ebből az albumból úgy árad az energia, az erő, hogy nem is lehet szó nélkül elmenni a produkció mellett.
Az Anubis egy kaliforniai zenekar, 2018-ban alakultak, karrierjük során szerepeltek már néhány split kiadványon, adtak ki demót, EP-t, de az idei Dark Paradise az első teljes értékű metal lemezük. Soha rosszabb debütáló kiadványt! A műfaj power metal, néhol thrash jegyekkel fűszerezve, a szikárabb, riffközpontúbb amerikai fajtából. Azonban a verzék, refrének, dalszerkezetek néhol meglepően dallamosak, így sokkal könnyebben befogadhatóak, mint egyes USA power zenekarok albumai.
A zenekar alapító motorja Devin Richie, az egykori Hatchet énekes outfitre egy tarkótetoválásos Superbutt-Vörös Andris, kinek hangi adottságai az érzelmes líraitól a thrash sikolyokig mindent elbírnak. Társai a kalifornaiai power underground kipróbált zenészei, akik érzik és értik hangszereiket. A nyitó Venom and the Viper’s Kiss egy szinte thrash/speed energiabomba, egy pillanatra meg nem álló metalvonat, ami átgázol a gyanútlan hallgatón, de ügyelve arra, hogy egy emlékezetes refrénnel azért életben tartsa őt, a következő szinte már slágeres refrénű Heartless dalig. Devin énekhangja energikus, erős, szinte már dagályos, de sosem sok, sikolyai jó helyeken ülnek. Ennek ékes példája a The Fallen című dal, mely azon túl, hogy a személyes kedvencem az albumról, még abban is különleges, hogy egy csodás, zongorás lírából bontakozik ki középtempós power alapvetéssé. Hogy aztán helyre is tegyenek az azt követő power-szörnyeteggel, mely Devour névre hallgat a lemezen, és 3 perc 20 mp alatt leveszi a fejed sikolyokkal, hörgésekkel, dupla lábgépekkel, és egy erre pakolt szintén kiváló refrénnel.
Ha nagyon hasonlítanom kellene a zenekart, olyan bandákat sorolnék, mint a dühösebb korszakos (Carl Albert utáni) Vicious Rumors, a Jag Panzer, az Iced Earth (Fallen), vagy a Nevermore (The Uncreated, Symbolic), Morgana Lefay, vagy Helstar (Strife). Egyben azonban eltér a fentiektől, a refrének minden számban dallamosabbak, ha úgy tetszik európaibbak, mint a fent említett bandáknál.
Az egész lemez egy egységes egész. Kiérlelt power album, melyből csak a záró tétel lóg ki marhára, ezzel nem is nagyon tudok mit kezdeni, a Thy Frozen Throne egy szinte musicales refrénű darab, persze ultrakemény alapokon, de itt van szinti szóló, meg szirupos refrén stb. Meg voltam győződve, hogy ez egy feldolgozás, de akárhogy kerestem, nem találtam erre utaló jeleket. Mindegy is, gondolom koncertzáró dalnak kiváló.
Eddig az év kellemes meglepetését ez az Anubis nevű fiatal amerika banda hozta, egy megunhatatlan lemezzel, melynek a borítója is hibátlan, a hangzása is arányos, egyszerűen képtelen vagyok a maximumnál rosszabbra értékelni, de igazság szerint miért is tenném. Hallunk még róluk, ebben biztos vagyok!
