rattlead.hu
Wayne öröksége nyomában
Hihetetlen leírnom, mert még továbbra is fájó, hogy Wayne Static itt hagyott minket, és ez November 1-én lesz 10 éve… Azonban az öröksége még mindig itt van, sőt, ha szabad ilyen szavakkal élnem, a 2020-as Project: Regeneration Vol.1. minden elismerésemet kivívta. Az ember általában sejti, hogy a zenészeknek, művészeknek vannak félretett alkotásai, amik vagy félkész állapotban vannak, vagy kétségei vázlatot illetően és inkább félreteszi, hátha menet közben jön hozzá a megfelelő ihlet, vagy már demó alakjában ott van, csak még eddig nem volt elegendő önbizalma/bátorsága hogy reprezentálni tudja bárkinek is. Azonban Wayne halála után a Static X klasszikus felállása, Tony Campos – basszusgitáros, Koichi Fukdua – gitáros és Ken Jay – dobos közreműködésével ezek a félkész illetve kész demók, Project Regeneration Vol.1. néven kikerültek és hozzájuk csapódott még Xero alias Edsel Dope, hogy kiegészítse a dalokat és ezeket élőben sikeresen elő tudják adni. Dope szinte egyértelmű választás volt Campos-ék számára, hiszen jóbarátok volt Wayne-el, a hangjuk is némiképp hasonlóak, főleg ha a screameket vesszük alapul, ráadásul ugyanabban a stílusban utaznak. Ergó, a modern industrial metal két igazán ikonikus zenekarai fogták magukat és folytatták Wayne örökségét.
Az ember úgy gondolná, hogy a 2020-as lemez után nem lenne értelme futtatni tovább a gépezetet, de nem véletlenül kapta a lemez a Vol.1 kiegészítést. Nekem is volt egy tippem, hogy egyáltalán nem végeztek és bizony van még olyan kiadatlan téma vagy demó, amin még dolgozniuk kell. Amikor azonban jött a hír, hogy közeledik a Vol.2 kiadásának a dátuma, egy picit szkeptikus kezdtem lenni és méghozzá jó okkal. Az hogy másodjára is kiadnak olyan dalokat, amik nem kerültek publikálásra Wayne által és csak most a Vol.2-ben jelennek meg egy olyan késztetést indít be nálam, ami azt sugallja, hogy ezek a kiadatlan demók nemcsak B, hanem C kategóriás cuccokból és témahalmazokból áll. Az ilyen dalok általában nagyon sok időbe kerülnek mire elnyerik végeleges formájukat és eléggé valószínű, hogy még úgy sem leszünk vele elégedettek, ha már kiadtuk a lemezt. Minden bizonnyal ezeket az ötleteket nagyon át kellett gyúrnia a Static-X többi tagjának, hogy elfogadható, vagy nagyon jó dalok legyenek és Wayne büszke legyen a srácokra. Vajon sikerült elérniük azt nálam, hogy ez a lemez is felemelje Wayne-t a piedesztálra? A válasz: igen is, meg nem is!
Nagyon jó és örömteli látni és hallani, hogy Tony-ék ezt a Static-X öröksége miatt csinálják és főleg, hogy kiadják ezeket a műveket. Hiszen Wayne gondolom az elején nemcsak ő maga játszott közre abban, hogy az összes dalnak a végleges formája az ő fejéből pattanjon ki. Kellett hozzá némi segítség és ezt a segítséget most ismét bevetik, hogy a Wayne dalai klasszikus Static-X dalok legyenek 2020-as évekbeli hangzásvilággal, amire igazából semmilyen panaszom nincs. Talán annyi, hogy a Vol.2. egy picivel letisztultabb és a gitárok nem dörrennek meg eléggé, ami némi gondot szokott nálam jelenti, de az elektronikai hangzások viszont messzemenőkig csúcskategóriások. Koichi, aki átvette ezt a helyett Wayne-től, kifogástalanul tudja beilleszteni a techno és egyéb elektro-indusztriális elemeket a zenébe és ettől módfelett színesek lettek. A dalok szerkezeti felépítései és a kontextusuk viszont sokkal inkább a Machine és Shadowzone érára emlékeztet engem. Előbbivel semmi gondom nincsen, hiszen az a kedvenc Static-X lemezeim közé tartozik, utóbbi viszont már kevésbé. Ez azt jelenti, hogy az olyan dalok mint a Stay Alive, Kamikaze, Zombie, a Run For Your Life és a No Hope remekül reprezentálja azt, ami miatt szeretjük a Static-X-et: fogékony riffek, hibátlanul simuló elektronikai elemek és Wayne jellegzetes hangorgánuma. Azonban a lemez többi dala nem feltétlenül érte el nálam azt a kívánt hatást, mint a Vol.1. Ennek az egyik oka a dalok közép, illetve lassabb tempójú monotonitása. Természetesen ez nem azt jelenti nálam, hogy nem korrekt dalok, mert határozottan azok, csak ez hosszabb, huzamosabb ideig nem fogja megfogni az embert. Sokszor várom azt, hogy jöjjön egy sokkal tempósabb tétel, de egyszerűen csak nem akar jönni. A Jic Boi és Take Control például ezért esik ki nálam, mert egyszerűen nem tudok vele azonosulni és kicsikét unalomba fullad.
A másik – mondjuk kevésbé fontos tényező a részemről, mert ezt meg kellett értenem és elfogadnom -, az maga Wayne hiánya. El kell ismernem, hogy Xero (dope) megtesz minden tőle telhetőt, hogy minél autentikusabb és hitelesebb legyen, de egyre kevésbé érzi az ember, hogy ott lenne Wayne, vagy hogy Wayne hagyott volna hátra további éneksávokat. Ebbe bele kellett törődnöm, hogy itt már Xero fog dominálni egyre jobban és csak néhol fog Wayne szerepelni. Ott is inkább azért, mert bizonyos elemeket átemeltek régebbi dalokból és a Run For Your life erre az ékes példa. Ahogy hallom a „Yeah” ének részeket. amiket gyakorlatilag minden Static-X lemezen lehetett hallani, akárcsak a Dark Place nóta „Lets Go” üvöltését. Bár mondjuk ennél a dalnál hallható, hogy Wayne itt már több énekrészt fölvett és ottmaradt a többi zenekari tagnak, hogy újraformázzák. Ennek a nótának majd lehet adok majd még egy esélyt, bár nem kétlem.
A Vol.2. több pontban se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, habár találhatóak benne olyan dalok amik megfogtak. Január 26-i megjelenése óta próbálom jobban megszeretni, de nem hiszem, hogy eme 48 perces lemezüket nagy sűrűséggel fogom pörgetni a lejátszási listámban.
