Dionysos Rising
Kiadó:
RFL Records
Honlap:
facebook.com/winterbornofficial
Micsoda hír! Új Télenszületett album! Erre nem voltam fölkészülve! Nem hiszem, hogy ez a hír megugorja majd a hazai rockújságírás más felületeinek ingerküszöbét. Nekünk - legalábbis Túrisas cimborának és nekem - mindenesetre örvendetes ez a fejlemény, hiszen a 2009-es "Farewell To Saints" nálunk nagy becsben van tartva, még annak ellenére is, hogy már akkor sikk volt őket ledorongolni. Fogalmam sem volt, hogy még léteznek, illetve újra aktívak, a kiadvány hatalmas meglepetés még nekem is.
A Winterborn szoros szálakkal kötődik a Sonata Arcticahoz, hiszen az a Pasi Kauppinen nyüstöli itt a basszusgitárt és alkotja a csapat nukleuszát, aki 2013 óta játszik Tony Kakkoékkal, valamint jelenleg a Sonata Arctica és a Silent Voices billentyűse, Henrik Klingenberg segíti ki a srácokat (nem világos, hogy teljes értékű tagként vagy csak besegítőként). Ugyan - ami a tagokat illeti - láthatóan szabad átjárás van a Sonata Arctica, a Silent Voices és a Winterborn között, ennek ellenére a muzsika más jellegű, a Winterborn inkább szórványosan progresszív elemekkel tarkított, dallamos, jellegzetesen skandináv power metalt játszik (s ebbe még némi neoklasszicitás is belefér, lásd az "On The Greatest Day" gitárszólóját!), nagyjából abban a stílusban, amiben a jobb sorsra érdemes Silent Voices is alkotott.
Nehéz megmondani, hogy ennek a mostoha sorsú formációnak a 15 éves hiátus ellenére sikerült-e szinten tartania magát, s ennek egyetlen oka van. A kiadványról ordít a pénztelenség, a föld alá szorult stílus minden kilátástalansága. Ma már Finnországban is divatjamúltnak, túlhaladottnak számít egy ilyen csapat, és a hasonló zenészek mind teljes állásban civil munkahelyeken gürizve tartják el magukat és családjukat. Tanulságos a mellékelt videoklipet végignézni. Rémült tekintetű, darabosan és ügyetlenül mozgó, középkorú, vízvezetékszerelő-ábráztú apukák csetlenek-botlanak egy olyan fölvételen, amit valószínűleg egyetlen telefonkamera és zseblámpa segítségével, fekete-fehérben, a kertvégi fészerben megbújva forgattak. A "low budget", illetve kiábrándító nem kifejezés!
Az egykor Japánban is megjelenő, valaha a Massacre istállójába tartozó banda most minden bizonnyal saját spórolt pénzből finanszírozta a stúdiómunkát, kiadói támogatás (RFL Records, what?), promóció nélkül küzdenek, mint disznó a jégen. Méltatlan körülmények között, becsülettel vitézkednek, de a hangzás annyira hitvány és erőtlen, hogy nehéz kibogozni: vajon jó ez a zene?; ha jól szólna, vajon beütne?; hősies vagy szánalmas ez a kiállás?
Személyes véleményem az, hogy az albumon egyértelműen hallatszik, hogy a Winterborn nem vette a dolgot félvállról, akadnak kifejezetten briliáns pillanatok, vannak jó számok, de a produkció-érték bántóan alacsony, így a nosztalgiafaktoron kívül nem sok minden szól mellettük. Ennek a lemeznek bizony 12-13 évvel ezelőtt kellett volna megjelennie, és már akkor sem lett volna sem naprakész, sem előrelépés a "Farewell To Saints"-hez képest. Sajnálom őket, ugyanakkor mélységes szimpátiával követem a fejleményeket... Már ha lesznek...
Tartuffe
