rattlead.hu
Fénykorában nem voltam nagy rajongója a Messiah-nak (azért az Extreme Cold Weatherről bejött néhány nóta, amelyeket a mai napig hallgatok), ennek ellenére érdeklődve vártam a svájci gárda 21. századi feltámadásának első bizonyítékát, a 2020-as Fracmont album azonban valamiért nem szippantott magába. Minő balgaság (és minő szerencse), hogy mindezek után utódjának, a minap megjelent Christus Hypercubusnak is adtam esélyt, mondván, ha az nem, akkor talán majd ez a lemez elnyeri a tetszésemet.
És láss csodát, bár a csapat legfrissebb anyagát sem tartom kimagasló alkotásnak, nálam valamiért mégis működik, hallgattatja magát. Valahogy úgy vagyok vele, mint az Infernal Majesty No Godjával, a Melechesh The Epigenesis albumával, vagy a Marc Grewe nevével fémjelzett Deimos’ Dawn tavalyi debütjével, az Anthem of the Losttal: számomra mindegyik sűrű, már-már áthatolhatatlan rengeteg, bármiféle tájékozódási pont – tisztás, hegycsúcs, tenger felé tartó folyó – nélkül, mégis izgalommal vegyes borzongással haladok alig követhető ösvényeiken.
A Messiah metalját annak idején szimplán az „extrém” jelzővel illették; semmi black, thrash vagy death, pedig már a ’86-os Hymn to Abramelin is valahol ezek háromszögében mozgott, de trióként akkor még inkább kaotikusan csörömpöltek, mintsem súlyosan zúztak – ma viszont már egyértelműen ez utóbbi mondható el róluk. Igaz, azóta ötfősre duzzadt a csapat: hat évvel ezelőtti újraindulásukat ugyan még az 1991-es és ’92-es albumokat jegyző kvartettnek – Andy Kaina énekesnek, Remo Broggi (R. B. Brögi) gitárosnak, Patrick Hersche basszusgitárosnak és Steve Karrer dobosnak – köszönhetjük, ám a Fracmont megjelenését követően, 2021 végén Kaina kiszállt a csapatból (elmondása szerint előadóként elvesztette a motivációját, és más dolgokra kívánt fókuszálni az életben), tavalyelőtt pedig szívroham következtében elhunyt, így társainak másik frontember után kellett nézniük.
A Messiah új énekese végül Marcus Seebach lett (ezzel párhuzamosan Taste of Tears, Masquerade). „Egy ideje már ismerjük őt – meséli Brögi. – 2018-ban, az újjáalakulásunkat követő második koncerten találkoztunk személyesen. Három vokalistát versenyeztettünk, és amikor hallottuk, ahogy a Messiah-dalokat énekli, egyből tudtuk, hogy ő a mi emberünk. Plusz a személyes ismeretség is nagyon fontos szempont volt, úgyhogy minden mellette szólt. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk.”
A csapat ötödik tagja pedig – ugyancsak 2021-ben – a gitáros és zenei producer V.O. Pulver lett (Poltergeist, Gurd, Pänzer). „Ő és én, 2022 januárjában, három héten belül az új album valamennyi dalának alapját összeraktuk – árulja el Brögi. – Ugyanezen idő alatt a lemez koncepcióját is kitaláltam, és egy nóta kivételével, amit Marcus jegyez, a dalszövegeket is megírtam. Nagyon kreatív periódusunk volt ez, ám a sors ismét közbeszólt: Steve síbalesetet szenvedett, és azt követően egy jó fél évig nem dobolhatott. V.O. és én egy dobgép segítségével folytattuk a munkát, amit azelőtt még soha nem csináltunk.” Az albumon szerencsére már Karrer diktálja a tempót társainak.
A hangulatos lírai bevezetőt követően egy száztonnás vasmeteorit súlyával zuhan ránk a zene. Nem véletlenül választottam ezt a hasonlatot: a nyitónóta címe (Sikhote Alin) több hallgatást követően, lassan szivárgott le a tudatalattimba, ahonnan aztán már magyar (orosz) megfelelője, a Szihote-Aliny bukkant a felszínre, és tudtam, hogy volt már dolgom ezzel a földrajzi névvel, csak arra nem emlékeztem, hogy hol, milyen műben. Szihote-Aliny ugyanis egy hegylánc Ázsiában, Oroszország délkeleti részén. Ott találjuk többek között az Usszuri folyót is, amelynek vidékén egykor bátor tigrisvadászok eredtek a csíkos nagymacskák nyomába. Ismerős a történet? Bizony, Arszenyev regénye, a Derszu Uzala is itt játszódik (a történetből 1975-ben Akira Kuroszava rendezett Oscar-díjas filmet). Szihote-Aliny nevét azonban első ízben nem ennek a mozinak köszönhetően kapta szárnyára a világhír: 1947. február 12-én itt csapódott a földbe a modern történelem egyik legnagyobb, körülbelül száztonnás vasmeteoritja, amelynek eredményeként egy körülbelül 27 méter átmérőjű kráter jött létre.
A lemez címadó nótájának főszereplője a négy dimenzióban testet öltő Megváltó, majd ennek ellenpontozásaként jön a nihilizmus himnusza, a Once upon a Time… Nothing. Eddig a pontig legfeljebb a minimál gitárdallamok jelentettek számomra kapaszkodót a zenében, itt viszont már néhány súlyos mondat is megtapad bennem:
„Once upon a time… Nothing
What am I?… Nothing
What are you?… Nothing”
Másik kedvencem az ezt követő Speed Sucker Romance, amely a címében jelzett sebességgel ellentétben egy erősen belassult nóta. A hangzás gyászos, világvége hangulatát tovább fokozza a doom-os tempó, a Black Sabbath Iron Man-jét és a Metallica Orionját idéző nyújtásokat pedig kifejezetten pikáns áthallásnak gondolom. A Centipede Bites szólójában már-már Psychotic Waltz-osan szárnyal a gitár, az alig kétperces Please Do Not Disturb (While I’m Dying)-ban az elmúlás szólamait az EKG pittyegő, életet és halált jelző hangjai keretezik.
Amikor közvetlenül ezután az anyag másik legrövidebb nótája, a Soul Observatory is lefut, egy pillanatra felmerül bennem, hogy daltorzókat, kidolgozatlan ötleteket hallok. Van némi befejezetlenség érzésem, ugyanakkor ezektől a futó benyomásoktól válik – az adott keretek között – változatossá a produkció. A lemez utolsó négy tételére némileg belefáradok a dallamtalan énekbe, a zene nagyobb kilengésektől mentes, mormogó darálásába. Talán még az utolsóként elhangzó The Venus Baroness II-t felvezető hangjáték jelent némi színfoltot ezen a monokróm tablón, amikor is egy kislány, Shelley azt ecseteli az anyjának, hogy akit reggelente lerajzol, az az új barátnője, aki minden éjszaka meglátogatja őt, a távoli csillagok közül érkezett, a neve pedig…
A Messiah ma sűrű, egyértelműen black-es, death-es muzsikát játszik, ami alapvetően idegen tőlem, ez az anyag azonban valamiért mégis nagyon bejön. Míg a csapat ’80-as évekbeli klasszikusai a káosz ködében fogantak, a Christus Hypercubus egy ereje teljében lévő, érett és tudatos alkotógárda képét vetíti elénk. Bevallom, a Fracmont albumra már nem nagyon emlékszem, de Brögi szerint a CH annál keményebb és gyorsabb anyag lett. Számomra mindenesetre a Messiah eddigi legjobbja.
