Fémforgács
Ott kezdem, hogy a Fémforgácsos pályafutásom elején – 2008-ban – volt szerencsém élőben meghallgatni a Flop zenekart a biatorbágyi Vörös Pincében. A zenekar egyetlen nagylemeze (Torso) azóta is vissza-visszatérő vendég a lejátszóban, mondhatni all-time hazai kedvenc. Sajnáltam, hogy a banda befejezte a működését, így tehát nagyon örültem, amikor hírét vettem, hogy a csapat énekese egy ALVA nevű csapat élén visszatér.
Bevallom, rég volt, hogy ennyire vártam egy zenekar lemezét. Hihetetlen, de a HammerWorld mellékleteként 2019-ben megjelent Grungery magazin és az ahhoz tartozó Deep Seven (lemezismertető cikk itt) válogatáson szereplő két dal (The Lie Is Me és Sophie) annyira erős lett, hogy biztos voltam benne, még több ALVA szerzeményt akarok. Aztán teltek az évek(!) és a készülő dalokról időnként megjelenő posztok, egy-egy koncert híre jött csak, amikre sajnos sosem jutottam el. Így nagy öröm volt, amikor tavaly július második felében kijött a …Me klipje. Azt persze nem gondoltam, hogy még mindig több, mint öt hónapnak kell eltelnie, mire a teljes lemezt meghallgathatom.
De ezt megelőzi a lemezen a The lie is…, ami már a nyitó dobolástól szépen építkezik egészen az elszállós gitártémákig, majd a berobbanó zúzással megérkeznek Lóri utaztató dallamai is. Majd a középtempóssá szelídülő, basszusban bővelkedő zenére hipnotikus énektémákat kapunk. De ezzel nincs vége a meglepetésnek, mert jön a már korábban említett …Me, s a felismerés, hogy a két dal szépen összekapcsolható, s valójában lehetne egy is. Itt pedig olyan refrénnel találkozunk, ami tovább fokozta az örömöm, ezt pedig a folytatásban a Follow the scriptures is fenn tudta tartani a zseniális grunge-os dallamaival még a hat perc fölötti hossza ellenére is. A végén szinte révületbe rántja a gyanútlan hallgatót.
A Sofia némiképp Cornelles énektémái zseniálisak, meg amúgy az egész dal szerkezete is az. A dal felidézi a Flop időket is. Utána jól esik a Goddamn friend zakatolós kezdése, ami a dalban rendre visszatér. Az énektémák alatt pedig Szabó Attila gitártémáira is figyelni kell, de a ritmusszekció is remekel. A címadó dal kicsit visszavesz a tempóból és bele lehet feledkezni a visszafogott dallamokba, amik messze tudnak repíteni a hétköznapok rohanásából. De azért ez a dal sem egysíkú, sőt, a második felére emelnek a sebességen, de azzal sem zökkentenek ki a zenehallgatás öröméből, viszont zseniálisan játszanak a hangulattal és a végére újra az álmodozásé lehet a főszerep.
Nem gondolom, hogy minden dalt ki kell elemezni, de a Garcia’s Torment olyan, hogy nem hagyható szó nélkül. csak sodor, sodor a hangulatok, érzések hullámain. És csodás a szólója is. Az album utolsó harmada, ha lehet ilyet mondani, még erősebb. A Drifting Apart nekem amúgy a The Cult meg a Miles Kennedy-s Slash lemezek mélyebb dalait juttaja eszembe. De itt-ott a Székely Marcis Tulpa is beugrott párhuzamként, A lezáró 2-3 perc azzal a kántálós résszel, majd a narráció után Lóri önkívületet sugalló vokalizálásával és a végén a vonat zakatolással telitalálat. Meg kell említeni, hogy a zenekar fegyelmezetten játszik alatta, amivel még élesebb a kontraszt. Cseppet sem slágeres, ugyanakkor a lemez csúcspontja.
Az albumot nagyon hangulatosan zárja a “nagyzenekari” hangzással (vonósokkal, fúvósokkal) felturbózott G’s Torment akusztikus zongorás változata. Nekem a “hangos” változat mondjuk egy kicsivel jobban tetszik, de ennek is van létjogosultsága és el lehet rajta mélázni, ami mindenképp hasznos tud lenni a mai korban.
A hangzás számomra tökéletes, Garcia Szabi kiváló munkájának köszönhetően és érdemes a megemlíteni a közreműködőket is, mert Szalma Baksi Gábor (billentyű), Horváth Attila (gitár) és Gulyás Máté (dobok) segítsége nélkülözhetetlen volt ehhez az eredményhez. Összességében azt érzem a sok hallgatás után, hogy megérte ennyit várni a lemezre, aminek a Császár Norbert által kreált borító további különlegességet ad.
