rattlead.hu
Az Interment története 1988 -ban kezdődött. Ekkor alakult meg a svéd Avesta községben egy death metal banda, a Beyond. Csupán egy demót jelentettek meg, majd 1990 -ben felvették az Interment nevet. Attól függetlenül, hogy ebben az időben a kiadók olyan megszállottan vadásztak a svéd death metal csapatokra, mint Tupoljev kapitány a vörös októberre, három demónál nem jutottak többre, így 1994-ben szögre is akasztották a hangfűrészeket. Nyolc év elteltével újra bizseregni kezdett a tenyerük, így újraélesztették az együttest. Először csak egy válogatás és egy split jelezte, hogy újra lüktet az Interment szíve, de aztán 2010-ben megjelent az első album, az igazán ütősre sikeredett Into the Crypts of Blasphemy. Aztán jött egy kis bútorcsere, majd 2016-ban megszületett ez a halálmassza. Mondanom sem kell, hogy a láncfűrész hangzás alap, de míg sok ilyen csapat a mocskos hangzásnál többet nem tud felmutatni, itt nagyon jó dalok segítségével választják le a hallgató végtagjait a törzséről. Johan Jansson gitáros/énekes, Toob Brynedal gitáros, Allan Lundholm basszeros és Kennet Englund nem bonyolódott nagy megfejtésekbe, csupán becipelték a hangszereket a stúdióba, s felrántottak tíz olyan gyilkos nótát, amelyek egyenként is képesek kiporolni a vén halál köpenyét.
Az album hossza majd negyven perc, s ha a vérre szomjazó hallgató végigpörgeti a korongot, úgy érzi magát, mintha egy körfűrésszel végezte volna el a reggeli borotválkozást. A gyorsabb részeknél szinte látom ahogy a hangfalakból úgy röpködnek ki a mócsingforgácsok, mint egy konfetti ágyúból. A lassabb témák meg úgy nehezednek rám, mint ha egy életre kelt sírkő próbálna meg misszionárius pózban megerőszakolni. Természetesen hallhatunk gitárszólókat, de ezek olyanok, mintha Andrij Csikatilo játszotta volna fel néhány gitárlecke után. Az egész albumnak van egyfajta beteg és bűzös hangulata, így leszögezhetjük, hogy a zenében annyi kedvesség van, mint egy iskolabuszt maga alá gyűrő tehervonatban. Szerencsére Johan figyel arra, hogy ne fulladjon meg a torkából előtörő gyomorhang tartalomtól, így a hörgéstől függetlenül érteni lehet a szövegeket. A sound nagyon is rendben van! Ez abból is tapasztalható, hogy a köldököm már akkor szónikus rezgésekkel bombázza a tökeimet, amikor a volume gombot még csak félig tekerem fel. Viszont ha csutkáig feltekerem, akkor olyan iszonyatos döngés teríti be a szobát, mint a ravatalozó mögötti klotyót, ahol a megtartott gyászbeszéd után egy pap szabadul meg a napi gondoktól, mert meghajtotta a misebor.
S hogy a vér még vastagabb legyen a tortán, itt van ez a gyönyörű borító, amit Juanjo Castellano követett el, aki számtalan csapatnak rajzolt már remek covereket. Ez a fekete – fehér rajz nálam már első látásra vitte a prímet! Egyébként a CD formátum esztétikailag is aranyérmes. A booklet hatlapos, mint a Vatikánban rendszeresített vécépapír, s rengeteg szemet ejakuláltató grafika van benne. Élvezet lapozgatni!!! Kíváncsi lennék, hogy a kazetta és a vinyl változat is van – e ilyen pazar és élménygazdag!?
Az Interment körül mostanság csend honol, de a hivatalos információk szerint még aktív a csapat. Remélem, hogy van még üzemanyag a láncfűrészeikben, s jelentkeznek valami újabb anyaggal, mert baszott nagy tehetségük van ahhoz, hogy stihl -usosan mészárolják halomra a hallgatóságot. Ha szeretnél a magadévá tenni egy remek svéd death metal albumot, akkor keress rá erre a lemezre, s olyan élményekben lesz részed, amelyekről Jefrrey Dahmer csak álmodni tudott. A Scent of the Buried egy brutális alkotás, de könnyen össze tudsz barátkozni vele. Már ha szeretnél egy olyan kedves barátot magadnak, mint például Karl Ruprecht Kroenen!
