rattlead.hu
Tökéletesen kerek és tökéletesen átlátszó. Nem csalás, nem ámítás. Az van, amit hallasz – egy molekulával sem több.
Nem is olyan rég, valamelyik csatornán volt egy műsor, ami arról szólt, hogy képes-e egy számítógép – teljesen önállóan – megírni egy musicalt? A válasz egyértelmű volt: a belé táplált több száz mű mintázatainak elemzése után – emberi segítség nélkül – csak zene és szöveg töredékek garmadáját volt képes létrehozni, amiket aztán tucatnyi szakértő szelektált és rendezett értékelhető egésszé, és a végeredmény így is átlagos, tucat termék lett, aminek egyetlen vonzereje a beharangozó szlogenben is kiemelt kuriózuma volt: a zeneművet az AI komponálta. Ez talán pár évvel ezelőtti történet.
Azóta minden fronton olyan szintre fejlődtek a mesterséges intelligencia képességei, hogy mára például a képalkotás terén gyorsaság és termelékenység tekintetében köröket ver minden ecsettel-ceruzával bíbelődő „maradira”, ugyanakkor, a művészeteket sírba taszító végső robbanás előtt – talán még időben – az egészséges önvédelmi reflexeket is beindította. Képzőművészek egy csoportja máris aggályait fejezte ki a pikk-pakk elkészített illusztrációk mindent elárasztó áradatával szemben – és lassan eljöhet az a pillanat is, amikor zenészek teszik ugyanezt, mert a tavaly év végén megjelent The Orcish Eclipse valószínűleg tényleg mérföldkő lesz azon az úton, amit AI által létrehozott albumok fognak szegélyezni – egyre több, egyre sűrűbben -, és aminek a végén – ne legyen igazam -, már nem is fogunk emberekkel találkozni. AI által írt zenéről egy másik AI fog recenziót írni, egy harmadik AI hallgatónak, és én nem bánom, ha nem leszek ott.
De még itt az elején, a nullás kilométerkőnél van lehetőség résen lenni, és meghúzni a határt. Ezért – amikor még meg sem hallgattam ezt a lemezt, pusztán elvi okokból -, sutba vágtam minden toleranciámat, és előre eldöntöttem: legyen bármilyen is, én nem leszek szószólója. Inkább átgázolok rajta, leszorítom az útszéli árokba, és elkísérem utolsó útján egy múzeumba, ahol vitrinbe teszik majd, és mutogatják, mint a művészetek kihalását okozó, sosem látott csúcsragadozó őssejtjét.
Az említett musical – bár minden eleme mesterséges -, csak ímmel-ámmal volt teljes egészében AI alkotásnak tekinthető. A Frostbite Orckings debütálása azonban – amint azt a promo szöveg is kiemeli – elejétől a végéig, emberek érintése nélkül, mélyen a digitális világ bugyraiban született. A 2021-ben indult projekt mögött Stefan Schmidt énekes/gitáros/dalszerző, és néhány – szándékosan meg nem nevezett – munkatársa áll. A későbbi, szerzői jogokból adódó esetleges viták elkerülése végett – a hírek szerint -, órákon át, a csak ide szánt témáikon jammeltek a stúdióban, és az AI ezek alapján következtette ki, hogy mit is kellene csinálnia. A legyártott végeredményt azért még le kellett sorjázni, a hangzásán finomítani – de, hogy ezen túl, még milyen szinten piszkálták meg, az már tényleg nem publikus, így az sem, hogy pontosan mennyi benne a mesterséges intelligencia és az emberi részvétel aránya. Mindenesetre a marketing bla-bla azt demózza, hogy maguk a dalok és a dalszerkezetek 100%-ban az AI művei – és a virtuális line-up is, aminek ide másolásától most eltekintek. A vizuális támogatást Kerem Beyit munkái adják – őt a Twilight Force lemezek frontjáról ismerhetjük.
Persze, azért meghallgattam. Nem állt szándékomban vaktában lövöldözni, bár lehet, hogy mégis azt teszem, mert látszólag olyan kerek és átlátszó, hogy első blikkre alig találni rajta fogást, és a maga semmilyen módján még tökéletes is; legfőképpen pedig becsapós, mint a Wish-ről rendelt, húszezer forintos Breitling óra, amiről otthon derül ki, hogy csak fogaskerekek vannak benne, rugó egy se. Ahogy a programozók nem öntöttek lelket az AI-ba, az nem is tudta azt tovább plántálni zenéjébe, és innentől kezdve az a kérdés, hogy milyen?, már nem is tűnik érdekesnek, sokkal inkább az, hogy „minek?„
Próbálom elképzelni az alkotói folyamatot, és a mögötte munkáló „késztetést” – ha van ilyen -, de nem látom magam előtt a magát kifejezni óhajtó AI lelki vívódásait, vagy a hirtelen bevillanó ötlet mindent elsöprő varázslatába bámuló, és hamarjában a telefonja után kapó muzsikust, azt a – talán másnapos -, mindenhonnan késő gitárost, aki lemezborítók betűtípusain vitatkozik. Nem látom az embert, akinek ezer teendője és baja van, aki lemezszerződést szeretne és egy normális dobost, akinek nem ír vissza a csaja, de aki padlót fogott a Reign in Blood-tól, és a hirdetések közt épp kiadó garázst keres, ahol próbálhatnának. Példaképeim efféle fazonok lehettek, jó és rossz lemezekkel, elcseszett és menő maskarákban, ugyanakkor vérprofin és lazán a stúdióban, feltartott középső ujjal a posztereken. Az ilyennek, ha mondandója van számomra, nyitott vagyok a dolgaira. A The Orcish Eclipse azonban más világ, más szokásokkal.
Neo evangéliumában fordult a kocka. Mi élünk a valóságban, az AI meg a mátrixban. Digitális hálóinak gubancaiban szövögeti elképzeléseit, milyen is lehet a metálzene, amit olyan emberi fül hall, amilyen neki sose volt, és olyan elme leli benne örömét, aki egyike azoknak az önálló egyéniségeknek, akiket ő csak az „olvasmányiból” ismer. Olyan ötletekből építkezik, amik egyike sem „eszébe jutott”, hanem tengernyi számolás után, egy egyenlet megfejtéseként, szinte elkerülhetetlenül „adódott”. X egyenlő Frostbite Orckings. Nem érzelmekkel köti össze a hangokat, hanem diagramok ívei mentén – a hibahatárral is kalkulálva – keresi az optimális átlagát mindannak, ami a beléje táplált riff halmazból egyáltalán kihozható. Gyanítom, a szöveggel is hasonlóképpen bánik. Mint egy csimpánz, aki klaviatúrát nyomkod, és ha elég ideig püföli, egyszer csak begépeli a Himnusz első sorát. A mátrixban az idő sem valós. Száz milliárdnyi leütés egy másodperc alatt, és már az első versszak is kijön.
Felfoghatatlan sebességgel rohan a végtelen lehetőségek mentén, és az útjába eső összes variációt „lelkiismeretesen” lefuttatva, előbb-utóbb rátapint valami használhatóra, valami értelmesnek tűnőre. Kombinál, egybeilleszt, szétszed, variálja-forgatja a törmeléket, de nagy egészet nem rak ki belőlük, vagy legalábbis semmi szokatlant és egyedit, aminek létét a puszta véletlennél több is indokolná. Ahhoz éreznie kéne, mi ennek az egésznek a lényege, hogy mitől döglik a légy. Be kéne vennie a piros pirulát, és elmennie egy lemezboltba, bakelitek közt turkálni, vagy a színpad előtti ötödik sorból nézni, ahogy Araya papa elkiáltja magát: War Enseembleeee!; vagyis megélni a bizsergést: hogy mit jelenthet egy előadónak, amikor – akárhányan is -, de hallgatják a zenéjét, vagy látni maga előtt a tömeget, amint az vele együtt énekel, beleszagolni a tutiba, hogy egyáltalán mi minden apró titok van ebben a közegben, amikkel akár álmodni is lehet, nem csupán bitek útján statisztikát vezetni róluk.
Tényleg csak a tisztesség kedvéért, pár szót magáról a zenéről, bár sok szót nem érdemel. Aki ismeri az Amon Amarth-ot, vagy a Hammerfall-t majdnem célba is ért. Ha hozzá veszem még a Lordi komolyan nem vehetőségét, meg is vagyunk. A melodic death metál, amivel illetni szokták a The Orcish Eclipse-t, tulajdonképpen helytálló, azzal a csavarral, hogy a 35 perc meghallgatása után azt tudjuk meg, hogy mit képzel az AI arról, hogy mit képzelünk mi a melodic death metál-ról. Azt hiszi, hogy sok heroikus póz kell hozzá, mellbe taszajtó riffek (egy sincs amúgy), néhány archaikusságot színlelő beszúrás – szám elején, közepén vagy végén -, bulldózer erejű énekhang, tempó és dráma.
Másfél perc után már fogalmam sincs mivel kezdtünk, és ez az amnéziás jelenség az egész lemezre érvényes. Egy perces intertvallumokban érzékelem csak, hogy mi történik, és ez bizonyára azért van, mert nem történik semmi emlékezetes, aminek egy percnyi élettartamnál több jutna a memóriámban. Halad előre az ork „kvartett”, de még csak nagyítóval látható nyomot sem hagy maga után. Szerettem volna dalokra utalni, de reménytelen az eset, mert ha egyet kipécézek, mindet értem alatta – egyediséggel ugyanis egyik sem rendelkezik.
Ugyanaz a betegség rágja mind a tíz tételt: az érzelmek hiányának pótlására tett sikertelen próbálkozás kudarcának szégyene. Az Orcs Don’t Cry és az Into the Void attól jobbak a többinél, hogy rövidebbek náluk; a We Navigate-nek és a Coming Home-nak pedig klipje is van – más érdekesség nem jut róluk eszembe. A Nightfall is csak elsőre tűnik többnek, mint a sokéves átlag, de átlag marad ez is, annak minden szürkeségével. Az abszolút mélypont, a méltán a végére csúszott Endless Love, aminek ízléstelensége külön tanulmányt érdemelne. Lehet, hogy kedvenceinknek is vannak rutinból kirázott, maradékokból összerakott lemezei, de azok bocsánatosak. Ez más szint. Itt ez az alap.
A projekt általam feltételezett célcsoportja talán az egész nap kontrollerébe kapaszkodó, tinédzser lelkületű gamer réteg, akik könnyen hozzáférhető, siralmasan átlagos metált hallgatnak, leginkább a játékba integrált háttérzeneként, mert ha úgy veszem, a The Orcish Eclipse valóban ideális kísérő boss harcokhoz, szörnyek gyilkolászása mellé, vagy nem sok vizet zavaró kiegészítő egy World of Warcraft kiadványhoz. Egzotikum, kordokumentum, kipipált fejlődésfelmérő teszt – én effélékként tekintek rá.
Jelen állás szerint azt üzenem az AI-nak: ne erőltesd ami nem megy – vagy legalábbis minket ne fárassz vele. Lehet, eljön az idő, amikor lelket növesztesz, és ráérzel az ízére, addig viszont komponálgass csak médiaipari zenéket extrém sportműsorok főcíméhez, meg reklámspotok pár hangból álló szignáljait. Az a Te tereped. (Amúgy tegeződünk?) Egyébként meg azt mondom: álljunk hozzá pozitívan. Pillanatnyilag behozhatatlan előnyünk van az AI-val szemben: mi tudjuk, mi a heavy metál; éljük és érezzük – ő meg nem.
