Hard Rock Magazin
Talán mondhatom, hogy a tavaszi felhozatalból ezt az estét vártam a legjobban és nem (csak) a főbanda miatt. Mert a tavasz folyamán rengeteg jó, nagyon jó, nagyon szórakoztató és rémisztő zenekar fog még fellépni nálunk, melyek nagy részét már láttam, ezért tudom, milyenek lesznek/lehetnek, de van, aki még sosem járt hazánkban. És ők jöttek el ezen az estén, a nagy érdeklődésre való tekintettel nagyobb helyre költözött koncertre.
Sorcserés támadás! Talán így tudnám jellemezni a fiatalokból álló Induction produkcióját. Ők az ősz folyamán már jártak itt és akkor igen kedvemre való volt, amit műveltek. Ahhoz képest most két markáns ponton is változott a felállás. Visszatért a turnéra a csapat eredeti énekese, Craig Cairns. A srác nagyon jól hozta a lemezről ismert sikolyokat, és berohangálta a rendelkezésükre álló nagyobb teret.
Elnézve a turné többi helyszínét, ennél kisebb termekben játszottak, itt igazi nagyszínpados produkciót nyújthatott mindhárom zenekar. Az énekesen kívül új volt egy lány is, a gitárosi poszton Celine Peren pengetett, aki igazi metálamazonként viselkedett. Headbangelt, ahogy egy gitárosnak kell, jöttek a kontroll-ládákra tett lábak, a szólóknál a színpad elején lévő dobogókat is igénybe vette, igazi profiként egészítette ki a többieket.
Ahhoz képest, hogy a banda legismertebb tagja a német metálikon Kai Hansen fia, Tim Hansen nem volt az a magamutogató srác. Szépen elpengetett a jobb szélen, persze ha az ő részei következtek, akkor azért ő is a középpontban mutatta meg, hogy elég sok mindent örökölt a papától.
Picit meg is lepett, hogy a nézők mennyire beindultak rájuk és nagyon képben voltak a munkásságukat illetően. Mondjuk ezekre a dalokra, könnyen énekelhető refrénekre nagyon gyorsan felforrósodott a hangulat a sátorban, hamar jól éreztük magunkat, És egyre több Induction-pólós rajongót láttam a teremben, a koncertek utáni dedikáláson és fotózkodáson is sor állt a fiatalokhoz.
Az előző budapesti fellépésük után a kollégám abban bízott, hogy legközelebb már egy hosszabb műsorral érkeznek hozzánk, ez most meg is valósult, ugyanis egész sokat játszottak a ’Born From Fire’ lemezről, egyetlen dalt beemelve a debütáló anyagukról. Bevallom, jólesett a fülemnek, hogy az ilyesfajta minőségi power metal himnuszokat élőben ilyen minőségben adják elő. Persze a jó muzsikához biztos alapok is kellenek, erről Dominik Gusch basszusgitáros és Andi Rohde dobos gondoskodott.
Talán a dobszóló nem kellett volna, az szerintem tök fölösleges volt, és annyira nem is volt lenyűgöző, inkább egy dallal hosszabb lehetett volna a program. Andi látványosan és szórakoztatóan játszott az egész műsoruk alatt, de az a szóló…
Úgy látszik, a srácok láttak pár régebbi Beast In Black-koncertet, mert a Go To Hell nótára a frontembert kivéve mindenki fekete napszemüvegben tért vissza. Ugyan nem volt rajtuk futófény, de a stílus és a darabszám stimmelt.
Gyors egymásutánban kétszer is láttam ezt a zenekart, és mindkétszer meggyőző produkciót tettek le az asztalra, remélem, látjuk még őket! Végtelenül szimpatikus arcok és szerencsémre olyan muzsikát játszanak, ami eléggé a szívem csücske.
Born From Fire / Fallen Angel / Scorched / I Am Alive / Set You Free / Go To Hell / Queen Of Light
21 év! Így kimondva is rengeteg, hát még ha az ember ennyit vár valamire. Nem tudom, mond-e valakinek valamit a Dionysus zenekar neve. Egy a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején alkotó svéd együttesről van szó, számomra az egyik kedvenc power metal alakulat volt egy zseniális torokkal a mikrofonnál (aki nem ismeri őket, tessék utánanézni!). Szóval 2003-ban a Saxon / Doro / Dionysus közös turnén járt Budapesten a csapat, és soha többé.
A tagok különböző bandákba szálltak be a feloszlás után, de ezek egyike sem koncertezett nálunk, ezért kellett 21 évet várnom, hogy egykori hatalmas kedvencem legalább egyik tagja újra magyar földre lépjen. Ennek apropóján az akkor vásárolt Dionysus turnépóló előkerült a szekrényből és még simán rám is jött (hehe). Meglepődött és örült is neki Nobby Noberg, a Saint Deamon basszusgitárosa, aki nem nagyon hitt a szemének, amikor a második dalnál meglátta a pólót a fotósárokban, ráadásul ebből a pólóból még neki sincs, mesélte a koncert utáni beszélgetésünk alkalmával.
De térjünk rá a koncertre, mintha hájjal kenegettek volna, azt a fajta muzsikát tolja a csapat, ami az igazi „Levimetál”, ahogy a haverok szokták mondani. Az ’In Shadows Lost From The Brave’ lemezük számomra a ki nem adott Dionysus-album, akkor még többen voltak abból a társaságból itt, és talán ez érződött az anyagon. És hogy még jobb legyen az estém, mindjárt ennek a lemeznek a címadójával kezdtek, 16 évvel ezelőtt írták a dalt, de még mindig libabőrt okoz. Szóval jól kezdődött és folytatódott az estém.
A dobost kivéve a három másik tag az alakulás óta együtt játszik és ez az összeszokottság és rutin érződött is rajtuk. Toya Johansson gitáros játéka és szólói visszarepítettek a fiatal koromba.
Noberget már említettem, a basszusgitáros játékát nézni is lenyűgöző volt. Nagyon szeretem azokat a basszereket, akik jó értelemben véve őrültek egy kicsit a színpadon, na, ő ilyen volt! Hathúros hangszerén csak úgy rohangáltak az ujjai, pengető nélküli technikáját öröm volt figyelni, mellette egy igazi showman a pali, elég szuggesztív a színpadi jelenléte.
Alfred Fridhagen dobossal karöltve elég jó alapot raktak Toya alá, Alfred kellően intenzív játéka még a terem hátsó részéből is jól látszott.
A magyar közönség gyorsan rákattant a bandára, az öklök folyamatosan a levegőben voltak, a könnyen megjegyezhető refréneket pedig már a második ismétlésnél velük énekeltük. A műsort úgy állították össze, hogy szinte azonos mennyiséget kaptunk az egyes albumokról, ami részben érthető, hiszen először járva itt, átfogó képet akartak adni magukról, részben furcsa, mert a tavaly megjelent ’League Of The Serpent’ számait abszolút nem erőltették túl.
Ne feledkezzünk meg Jan Thore Grefstad énekesről, aki szinte CD-minőségben hozta az énektémákat, engem néhol a nagyon kedvelt Dionysus-torokra, Olaf Hayerre emlékeztetett az orgánuma. Azt nagyon érti, hogy a közönséget hogy kell megfogni és hogyan lehet beindítani, mi pedig vevők voltunk rá. A Load Your Cannons dal előtt azt is megtanította nekünk, hogy a címsor után teli torokból üvöltsük, hogy „load your guns!”, és ez nagyon is jól ment nekünk.
A közel 45 perces műsornak számomra több csúcspontja is volt, elsősorban a korai dalok, de az egésznek volt egyfajta időutazós, érzelgős feelingje. Mondhatnám, hogy amennyire gyönyörűen kezdődött a koncert, ugyanúgy végződött, az egészet keretbe foglalva az utolsó két szám is az első lemezről érkezett. Nagyon vártam a koncertet és abszolút nem csalódtam, sőt! Azt tudtam, hogy hanghordozón a dalok nagyon tetszenek, de élőben még jobban tud esni valami, amit ennyire és ilyen régóta vár az ember.
Az este végén ők is kijöttek dedikálni és fotózkodni, természetesen rájuk is sokan voltak kíváncsiak, és azt ígérték, hogy nem kell megint 21 évet várni a következő találkozásra. Ajánlom!
In Shadows Lost From The Brave / The Only One Sane / The Final Fight / Call My Name / No Mans Land / Load Your Cannons / Captain Saint D / Run For Your Life / The Brave Never Bleeds
Jó, hogy ennyien vásároltak elővételben jegyet a koncertre és végül a nagyobb sátorba került át ez a buli! Utólag belegondolva, nem tudom, hogy nézett volna ki a kisebb színpadon, amit nyomtak a finnek. A Battle Beast még 2022-ben jelentette meg a ’Circus Of Doom’ albumát, aminek első európai köréből kimaradtunk, de most eljöttek hozzánk.
És végre mi is megkaptunk mindent, ami a kamion belsejében volt, elfért a teljes szett a nagyobb térnek köszönhetően. Elnézve a turné többi állomásán készült képeket, elmondható, hogy Magyarország „Fenevad” nemzet, mert a telt házas Beast In Black-buli után ezúttal is bő fél házzal büszkélkedhetett a Barba Negra. Már az elején szeretném leszögezni, hogy meglepően jól szólt a motyó, minden egészen arányos volt belőve és nem volt semmi kása a hangzásban.
Szóval a koncert a lemez címadójával vette kezdetét és az egyből lejött, hogy a tagok nagyon élvezték minden percét. Mondjuk mi is megtettünk mindent, hogy jól érezzék magukat, ugráltunk, táncoltunk, énekeltünk, tapsoltunk, vagy csak egyszerűen néztük, miként változik a Barba Negra színpada egy bárpulttá. Rögtön az első nótában bedurrantották a színes fényekkel megvilágított füstoszlopokat okádó szerkezeteket, amik folyamatosan velünk maradtak az este folyamán.
És egy geggel is meglepték a technikusok Joona Björkroth gitárost, aki a fények felkapcsolása után szembesült vele, hogy a mikrofonja helyére egy banánt dugtak. Az első banda gitárosa, a „kis Hansen” is mellőlünk, a fotósárokból kamerázta a poént. Joona jót mosolygott, de közben minden fennakadás nélkül vokálozott a refrénben.
Már az első nótára hatalmas vastaps és éljenzés volt a tömeg reakciója. Noora Louhimo énekesnő megköszönte, majd jött a kérdés: „Are you ready for the best fucking heavy metal party of your life?”, amire egy erős igen volt a válasz, és a következő nótában már a szikravető ládáikat is bedörrentették, amik az este folyamán többször izzították a hangulatot. Noora hangja végig jól és erősen szólt, nem véletlenül az énekesnők „metálos” szekciójának egyik jeles képviselője.
Azt is megtapasztalhattuk, hogy közönségénekeltetésben is jó, nem kellett sokat várni rá, a Familiar Hell alatt túlestünk ezen is. Közben az este folyamán lenyomott egy teljes fitneszprogramot, szinte egy pillanatra sem állt meg.
Ebben az intenzitásban méltó partnerei voltak a tagok is, legfőképpen a banda motorja, a basszusgitáros Eero Sipilä, aki néha a felkonfokat is átvette Noorától.
Ha emlékeim nem csalnak, nagyon régen még a billentyűs fixen állt hátul a dobok mellett, idővel persze Janne Björkroth is „elsősoros” lett és keytarral a nyakában tolta le az egész bulit. Az feltűnt, hogy míg Christopher Bowes, az Alestorm énekese gitárszerűen használta ezt a hangszert, addig Janne nagyrészt két kézzel játszott rajta, mint a hagyományos billentyűsökön, nagyon ritkán fogott át a nyakra.
A műsor elsősorban az új lemezre épült, de pár meglepetés bekerült az összeállításba, például egy Elton John-feldolgozás, az ‘Oroszlánkirály’ dala, a Can You Feel The Love Tonight, amit a basszusgitáros énekelt, az első verzét még angolul, majd papírból olvasva átállt magyar nyelvre, és mi kisegítettük a refrében. Meglepően jó hangja van Eerónak! A mai kor technikája ide is befészkelte magát, a dal alatt Juuso Soinio gitárosnak nem volt dolga, így egy 360 fokos kamerával járta be a színpadot, rögzítve a közös performanszot.
A Bastard Son Of Odin előtt megmutatták picit, hogy tudnak ők viking metált is játszani, kaptunk egy kis Amon Amarth-részletet a hangszeres szekciótól. Testedzésből a billentyűs és a dobos, Pyry Vikki is bemutatót tartott, az ütős egy elektromos dobokkal teli állványt húzott be, ehhez volt rögzítve a keytar, amin próbált Janne játszani, miközben a dobos folyamatosan vonszolta maga után a szerkezetet. Az eredeti dallamot az elején még egész jól tartotta a billentyűs, de ahogy gyorsított a kolléga a tempón, elkezdett cikázni és pörögni, úgy ment el a dallam valami egészen másba.
Közben Joona visszaült a dobok mögé és adta az alapot. Pár pillanat múlva láthattuk, hogy nemcsak szintisként nyújt kimagaslót Janne, hanem bármixerként is. A Judas Priest Painkiller és a KISS I Was Made For Loving You témája alatt az egyik dobogón egy rögtönzött bárpultot alakított ki és gin-tonikot kevert a zenészeknek, technikusoknak és néhány szerencsés rajongónak.
Pár nappal korábban a Serenity énekese a pultból kért pálinkát maguknak, most meg a zenész a színpadon keverte az alkoholos nedűt. A következő Russian Roulette alatt a betolt szerkezetnek eljött az igazi funkciója, a dal közepén van egy billentyűs kiállás, ami után – a zenekari bemutatás közben – Pyry dobszólójába beszállt Janne az elektromos dobokon, melyek az ütésektől felvillantak, ezzel is feldobva a látványt.
Majd szikraeső és CO-oszlopok, mondhatjuk, hogy a dalban minden is volt, még olyan is, amit el sem tudtunk volna képzelni. A levonulás után egy kis Star Wars-témával tért vissza a csapat, hogy az instrumentális rész közepén Eero megitassa a két kézzel játszó billentyűst. Részben sikerült is, de az üveg tartalmának egy része a hangszeren és a zenészen landolt. Három igazi pörgős sláger maradt már csak hátra és a közel 100 perces előadás végén hatalmas vastaps közepette vonultak le a színpadról.
Energikus, látványos, szórakoztató koncertet adtak a finnek, szerencse, hogy mindez a nagyobb színpadon valósulhatott meg, az érdeklődők számának köszönhetően.
Circus Of Doom / Straight To The Heart / Familiar Hell / Armageddon / Place That We Call Home / No More Hollywood Endings / Eye Of The Storm / Can You Feel The Love Tonight / Where Angels Fear To Fly / Bastard Son Of Odin / Russian Roulette / Wings Of Light / Eden // The Imperial March / Master Of Illusion / King For A Day / Beyond The Burning Skies
Az átrendeződött Induction gárdáján nem lehetett észrevenni a cseréket, nyomták a minőségi power metalt, mint múltkor. A nagy várakozás és elvárás szerencsére nem váltott át csalódássá, a Saint Deamon muzsikája perfektül hozta azt a feelinget, amit én legjobban szeretek és amit egykor a Dionysus képviselt. A Battle Beast performansza pedig minden eddiginél változatosabb volt, kihasználták a nagyszínpad adta lehetőségeket, bevetettek mindent a jó dalok és az energikus előadásmód mellett. Emlékezetes este volt!
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
