Hard Rock Magazin
Ritka egy turnén, hogy valaki két zenekarban is közreműködjön, a nem oly régen akusztikus koncerten hazánkban járt Marco Pastorino vállalta e nemes feladatot, az egyik csapatban a három énekes egyike, a másikban elsősorban gitáros, de az éneklésben is szerepet vállalt.
Szóval, míg Marco duplázására vártunk, egy brazil-német banda kezdte a bemelegítést. A Flowerleaf nálunk csatlakozott a turnéhoz, néhol engem az Epica durvább vonalára emlékeztettek, csak persze gyengébb kiadásban.
Az énekesnő, Vivs Takahashi folyamatosan váltogatta operás hangját és a hörgést. Amikor tisztán énekelt, az nekem annyira nem jött be, inkább a hörgős részei tűntek erősebbnek.
Luca Schulte-Kellinghaus gitáros néha már black/death metalos tempóban járatta pengetőjét hangszerén. Vivs kedvessége valamennyire átragadt a közönségre, akik már ekkor elkezdtek gyülekezni, a dalok végén a tapsok jelezték, nem hagyta a nézőket hidegen a produkció.
Nekem zeneileg a záró Firesoul tetszett legjobban, ahhoz a fajta power muzsikához viszont nem éreztem elég erősnek az énekesnő hangját. Ugyan hat éve alakultak, de néha picit rutintalannak tűnt a színpadi jelenlétük. A négyzenekaros turnénak köszönhetően szűkösebb volt a nekik szánt tér, de nem emiatt nem szántották fel a deszkákat. Rövid programjuk végén felköszöntötték egy tortával az énekesnőt születésnapja alkalmából.
A zenéhez picit vékonynak tűnt a hölgy hangja, nem is oly régen az Illumishade-nél a muzsikát felemelte az énekesnő produkciója, most sajnos épp az ellenkezőjét éreztem.
Sandman / Not My Fault / The Storm / Stargazers / Firesoul
Léptünk egyet felfelé, a következő bandánál, a Tulipnál már több rutint éreztem, illetve az amerikai csapaton látszott, honnan érkeztek. Ha zeneileg nem is annyira erős egy produkció, az előadásmód tudja felfelé húzni azt.
Ashleigh Semkiw énekesnő mozgásban már elég rendesen odatette magát, zeneileg is összeszedettebbek voltak, Ashleigh nem is próbált meg hörögni, azt rábízta Colin Parrish gitárosra.
Hangszínben is teljesen más stílusban utazott a texasi frontasszony, operás éneklésnek itt nyoma sem volt, inkább poposnak tűnt élőben, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a lemezen hallott énekhangja sokkal erősebb volt.
Náluk sem beszélhetünk hosszú évek tapasztalatáról, két anyaguk jelent meg 7 év alatt, ami azért nem túl sok. Az utóbbi tavaly került a közönség elé, a műsort szinte teljes egészében ennek dalai tették ki. A kezdet kezdetén egy feldolgozással indult a karrierjük, és – ha már popos éneklést emlegettem – nem egy metálszámot szedtek elő, hanem egy Katy Perry-dalt, a Dark Horse simán beleillett a műsorba. Az erős szintialapok jót tettek a hangzásnak is, kellően vastag lett tőlük a megszólalás.
A záró Geminit éreztem talán a legerősebb tételnek, bár az első bandánál jobbak voltak, rajtuk is érződött, hogy a színpadi rutinhoz még hiányzik pár turné.
Ghost Of Kyiv / The Perpetual Dream / Midnight In The Desert / Near Death / Dark Horse / Assassins / Gemini
Nagyon szeretem, ha a zenészek nemcsak elnyomják a műsort, hanem folyamatos interakció van a tagok között.
Na, a Temperance szettje alatt ebből maximálisan kijutott nekem, ugyanis az olasz-amerikai csapat néha már egy színielőadást meghazudtolóan élt a színpadon. Imádom őket, a „szerelem” elég új keletű, de hamar megkedveltették magukat velem a tavalyi kisszínpados koncertjükkel.
Szerencsére nem kellett sokat várni, visszajöttek egy nagyobb helyre, komplett felállással. A banda motorja természetesen Marco Pastorino, de nagyon erős személyiségek vannak mellette. Mindjárt itt van a kezdő Daruma nótánál szépen lassan a színpadra sétáló Michele Guaitoli énekes, a színpadi rutinja talán neki a legnagyobb a csapatban, mivel egyben a Visions Of Atlantis frontembere is. (Ők egyébként az ősz folyamán visszatérnek Magyarországra, Michelével a mikrofonnál.)
És itt van Kristin Starkey, az amerikai energiabomba, hangban is nagyon jó és a színpadi jelenléte is figyelemreméltó. Ő a Twilight Force tagjaként már járt ezeken a deszkákon, de akkor nem ő volt a főszereplő, nem tudott igazán kibontakozni. Most azt éreztem, hogy tiszteletbeli olasz lett a koncerten, hozta a latinos lazaságot, megfűszerezve egy kis amerikai show-val.
A Daruma az új lemez egyik húzótétele, amiben mindhárom énekes megmutathatta tudását, és a refrén, amit hárman hoznak, ütős. Élőben is! A három énekes kémiája is baromi jó eredményt generált. Folyamatos volt a koncert alatt a kölcsönhatás a három énekes közt, miközben Marco azért gitárosként is minőségit produkált.
Néha a hármasuk produkciója egy igazi musicalre emlékeztetett, ahol három főhős kelti életre a dalokat. És mindezt mekkora elánnal tették! Játék közben Marcónak még arra is volt energiája, hogy minket, fotósokat instruáljon, mutogatással vagy fejbiccentéssel jelezve, ki lesz fókuszban a következő pillanatokban, kit érdemes fotózni. Mert a színpadon mindig történt valami, ha nem valamelyik énekes, akkor a basszusgitáros, Luca Negro vált pár pillanatra főszereplővé, amolyan negyedik frontemberként viselkedett, a közös akciókból ő is kivette a részét.
Miközben Marco Sacchetto dobossal együtt egy olyan magabiztos alapot adtak a másik három alá, hogy azok szabadon lubickolhattak szerepükben. Meg is tették, az egymással folytatott interakciók mellett ránk, a közönségre is sok időt szenteltek.
És közben folyamatosan pörögtek a tételek, a legtöbb dal természetesen a tavaly megjelent albumról érkezett, de a korábbi nagy slágerek sem maradhattak ki. Kedvenceim nagy része terítékre került ezen a hétköznapon, de számomra is volt meglepetés. Az új lemezen több olyan dal is van, ami az Into The Voidnál jobban bejön, de élőben ez a tétel annyira letaglózott! Baromi jók voltak azok a részek, ahol ezerrel pörög mindhármuk nyelve, miközben zakatol alattuk a muzsika.
A legerősebb hármas ezzel a dallal kezdődött, utána jött a banda talán két legnagyobb slágere. A Diamanti a már múltkor megismert olaszos mutogatással, amit a közönség nagyon hamar megtanult, magasba lendültek a kezek, amikor az olaszul énekelt refrénhez érkeztünk, ahogy a tagok is ezzel a mutogatással szórakoztatták egymást.
Az utolsó dalok a régebbi lemezekről érkeztek, a bevált slágerekkel zárták a remek koncertet. Jó dalok, három kiváló énekes, akik nagyon jól kiegészítik és erősítik egymást, Marco pedig ahhoz képest, hogy gitározik és énekel – és nem csak refrénekben vokálozik –, folyamatos mozgásban van a másik két frontemberrel egyetemben. Ez a Temperance receptje. És nem volt idő pihenésre, mert ketten még a főbandában is visszatértek…
Daruma / The Last Hope In A World Of Hopes / No Return / Start Another Round / Darkness Is Just A Drawing / Into The Void / Diamanti / Of Jupiter And Moons / Pure Life Unfolds
Tavaly csatlakozott a Serenity legénységéhez Marco Pastorino, aki így a turné minden estéjén kétszer is színpadra állt. Baromi rég láttam a Serenityt, és nem tudtam, mit várhatok az előttünk álló közel 70-80 percben, mert az utóbbi idők számomra legjobb dalát ugyan ők szállították, de élőben sok minden közbeszólhat. Az elején szögezzük le, ezúttal nem szólt közbe semmi!
Az új lemez egyik olyan dalával kezdtek, aminek eredeti verziójában nagy kedvencem, Roy Khan vendégeskedett, persze csak lemezen, ezen az estén természetesen nem volt jelen. De ettől még jó a szám és Roy nélkül is ütős kezdés, pláne, hogy a négyszólamú vokál is elég jól szólt.
Mert az énekes Georg Neuhauser mellett szinte folyamatosan énekelt a gitáros Marco, a basszusgitáros Fabio D’Amore és a dobos Andreas Schipflinger is.
Egyedül az eredeti gitárost helyettesítő Michael „Hinki” Brink nem vokálozott. Ennek később még lesz szerepe.
Szóval új lemezük van, ez a turné a ’Nemesis A.D.’-t bemutató körút volt, ennek megfelelően alaposan körbe is járták a művet, Georg azt is megjegyezte, hogy a lemez „főszereplője” a magyar származású Albrecht Dürer, amire természetesen hatalmas tapsot kaptak. Már a Temperance alatt is fél ház felett voltunk, és elnézve a reakciókat, illetve a pólókat, nemcsak az olcsó jegyár vonzotta be a népet, ide tényleg rajongók jöttek. Ennek köszönhetően a szintén újlemezes Ritter, Tod und Teufel dal refrénjét együtt énekelte a sátor a srácokkal. Sőt, a „Ritter” után nem is kellett mondani, mi következik, ment az magunktól is.
Említettem két tagot is az olasz csapatból, Michele a következő dalban feljött a színpadra duettet énekelni, és úgy látszik, Georg nemcsak a másik olasszal érti meg magát, nagyon jól működött ez a páros is.
Mert Marco nemcsak a vokálokban vállalt szerepet, a szólók nagy része is az ő kezéből szaladt ki. Kíváncsi lettem volna, ha az eredeti gitáros jön velük a turnéra, akkor milyen felosztásban valósították volna ezt meg.
Az általam legjobban várt dal előtt egy picit belassult a buli, egy ballada után jött a Velatum, aminek a végén az a capella rész élőben is ütős volt, picit a Savatage dolgait juttatta eszembe. És akkor jött a full libabőr dal, a Reflections (Of AD). Már amikor lemezen kijött, akkor azt éreztem, hogy ez nagyon telibe talált, engem nagyon Meat Loaf stílusára emlékeztetett, nagyon ízlésesen nyúltak ahhoz a világhoz. Ezt most is megemlítette Georg, hogy egy picit queenes, Meat Loaf-os, avantasiás és aztán belekezdtek. Nagyon jó volt, hogy a refrén nem “magnóról” volt megtámogatva, ahogy mostanában szokás, hanem tényleg négyen tolták élőben, ezzel még teátrálisabb hangzást adva a dalnak. Természetesen nem a lemezen szereplő hosszú verziót játszották el, hanem a klipes rövidet, de így is magasan az est csúcspontja volt!
A dal után kis átszerelés vette kezdetét, az énekes meg is jegyezte, hogy „valami történik a hátam mögött”, az ezt követő átkötő szöveg lényege az volt, hogy a rádiók milyen szar zenéket tolnak, de ők most megpróbálják megmutatni, hogy egy szál gitárral és négy hanggal mit tudnak kihozni a metálosok.
Az első dal igazából egy feldolgozás volt attól a bandától, ahol Georg és Marco is énekesként szerepel, a Fallen Sanctuary zenekarról van szó. A poén az egészben, hogy az eredeti harmadik hang ebben a dalban az a Gabrielle Gozzi, aki tavaly Michelét helyettesítette pár Temperance-koncerten, köztük nálunk is. Aztán tavaly Marco egy akusztikus turné keretén belül is járt Budapesten, akkor ez a dal zárta a műsorát. Szóval jött megint akusztikusan a Broken Dreams. Fabio letette basszusgitárját és a bárszékre ült, mint Marco és Georg.
A dobos Andreas is előrejött és egy shakerrel a kezében adta az alapot Marco gitárja alá.
Úgy látszik, ezt a dalt már mindig akusztikusan fogom hallani, pedig eredeti hangzásában is jó. A dal végén a hatalmas tapsvihar még Georgot is meglepte. Ha már átalakították a színpadot, az nem egy dalra szólt, a következő tételnél is maradtak a bárszékek és az akusztikus megszólalás, csak most nem velük énekeltünk, hanem nekik világítottunk a mobiljainkkal.
A levonulás előtt azért még kaptunk egy kis kemény muzsikát, hogy felpörgetve szusszanjunk egyet, mielőtt a ’The Last Knight’ lemezről vett tétellel visszajöttek. És most jött el Michael ideje is, az eddig némán riffelő gitáros a dal hörgős részeit adta elő, úgy látszik, a többiek csak szépen tudnak énekelni. A Sun Of Justice előtt a frontember elmondta, hogy a magyar szókincse nem túl gazdag, de az „Egészségedre” megy neki, csak sajnos nincs söre, hogy ezt be is mutassa. A közönség körében beindult a „Pálinka! Pálinka!” kiabálás, amit már megannyi koncerten hallhattunk. A Sabaton is ivott már többször erre a felszólításra, a legnagyobbat talán a Budapest Arénában, de nem ritka az ilyen más koncerteken sem. Az énekes kérte, hogy ugyan töltsenek már neki egyet ebből, amit ennyire rá akarunk tukmálni. A szervezőktől valaki szaladt és kért egy pálinkát, amit Georg le is húzott.
Annyira bejött neki, hogy mindjárt kért egy második kört, de már az összes tagnak, kivéve a sosem ivó basszusgitárost. Jelezte, hogy leért és „működött” a nedű, sőt annyi energiát adott nekik, hogy még két számot elnyomnak.
Két pörgős tétel érkezett, mielőtt végleg levonultak a színpadról. A Lionheart végén a skót dudás résznél már mindenki letette a hangszerét és a közönséggel együtt ment a csordavokál. 2018-ban alakult a Warkings zenekar, ami annyira betalált a nemzetközi vérkeringésbe, hogy azóta a Serenity parkolópályára került Georg elfoglaltsága miatt. Sajnálom, mert ez a koncert rávilágított, hogy ez a banda jó, a dalok is remekül összerakottak és élőben a négy énekesnek köszönhetően van egy nagyon jó hangulata. És az énekessel hamarosan találkozunk Budapesten!
The Fall Of Man / United / Ritter, Tod Und Teufel / Souls And Sins / Set The World On Fire / The End Of Babylon / Velatum / Reflections (Of AD) / Broken Dreams / Soldier Under The Cross / Legacy Of Tudors // My Kingdom Comes / Sun Of Justice / Lionheart
A Flowerleaf nem győzött meg, még érződik rajtuk a színpadi rutin hiánya, az őket követő amerikai Tulipnak már a vérében volt a show. A Temperance-nek ezt a felállását még nem láttam élőben és sokkal jobb volt a kémia a tagok közt, mint azt gondoltam volna, az estet záró Serenity pedig meggyőzött, hogy nem baj, ha néha a Warkings is tart egy kis szünetet! Az est fellépői közül ketten még idén visszajönnek Magyarországra, az est főzenekarának énekesére alig két hetet kell várni, a Visions Of Atlantis pedig az ősz folyamán jár felénk.
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
