Dionysos Rising
Kiadó:
Rockshots Records
Honlap:
www.metaldefacto.me
Metal De Facto. Először azt hittem, hogy valamilyen paródia, vagy happy metal csapatról van szó, amelyik már nevében is jelzi bolondos hozzáállását az egész lemezhez, de mivel ezt a játékot már maga a "humorforrás" Manowar is eljátszotta, nem beszélve a tényleg burleszk-fémet tortaként arcunkba dobó Nanowar Of Steelről, nevetés vagy egy halvány mosoly helyett olyan kínos érzés fogott el, mint mikor valamelyik trash-vígjátékban azon kell nevetnem, ha a főhős gatyába végzi el azt, amit egyébként WC-ben szokás.
Szerencsére tévedtem, ráadásul nagyot, hiszen a finn csapat olyan tisztelettel nyúlt a tradicionális európai power metalhoz – és egy-egy aspektusában az Iron Maidenhez –, ami mindenképpen figyelmet érdemel, ráadásul a kiadott lemez minősége nemcsak tiszteleg az ihletet adó "nagy generáció" előtt, de a kötelező sztenderdeket olyan magas szinten valósítja meg, amit egyes példaképek ma már sámlira állva sem tudnak megugrani.
A világgá rikoltott végeredményben aztán ott van a Helloween, a Sonata Arctica, a Stratovarius, a korai Avantasia, vagy az Iron Maiden öröksége, de szerencsére nincs ott a lassan minden kontinentális power brigádot elborító diszkó/techno/szintipop kényszer: ez bizony a nyolcvanas évek fémben fogant, dallamos, epikus, ezáltal magával ragadó tisztelgése a stílust megalkotók előtt.
A csapat lelke Aitor Arrastia énekes, aki hangjával Kiske és Scheepers genetikai mixturáját sikoltja az égbe, megfelelve ezzel a műfaji elvárásoknak, illetve a billentyűs Benji Klint-Connelly, aki neoklasszikus futamaival egyszerre idézi a Stratovarius és a csikóéveit élő Sonata Arctica elbűvölő világát. A hangzás ugyan lehetne vastagabb, hiszen két gitáros is felelős a hagyományos brit zenei hangulati elemek megteremtéséért, ráadásul eléggé takarékoskodnak a szólókkal, de a basszust kezelő, az Ensiferumból ismerős Sami Hinkka, aki a "Slave To The Power" c. dalban Harris-i magasságokba emelkedik, pótolja a húrok virtuóz megszólaltatását: talán itt csíphetjük leginkább nyomon a német-skandináv alapú európai power mellett a NWOBHM jótékony hatását, amit úgy sikerült integrálni az alapvetően dallamosabb közegbe, mint az Európában szerencsét próbáló kínai piacosnak a gagyira hajlamos rétegek keresleti várakozásait.
S ha már Ázsia: a lemez dalai a szamuráj hőskorba vezetnek, így természetesen elmaradhatatlan az egyik legősibb monda, a 47 Ronin , a bushido, vagyis a szamurájok etikai/spirituális kódexe, vagy a mongol hordák flottáját többször is elpusztító, és így az inváziót megakadályozó"Isteni szél", a Kamikaze említése.
A dalok legfőbb alkotóeleme a remekül eltalált refrén, ami a stílus paneljeinek megfelelően úgy ragad a fülünkbe, akár Maci méz a műanyag palackba, de nem mondanám azt sem, hogy az instrumentális szekció alárendelt szerepet játszana az egyébként igen erős hangulat megteremtésében. (Jóllehet, ugyan a Japán történelemről, mitológiáról szólnak a dalok, a fiúk úgy döntöttek, hogy hanyagolják az egyébként abszolút testidegen távol-keleti folkzenei elemeket, még úgy is, ha laza szövésű koncept albumként egy-egy zenei átkötő alkalmas lett volna a bivát és a kokjút (hagyományos húros hangszerek), vagy a nemzeti hangzás egyik, az európaiak által is ismert megteremtőjét, a nagydobot jelzés értékűen bemutatni.)
És ha már power metal – a lemezt természetesen egy 12 perc fölé nyúló epikus dal zárja, amiben megtalálható minden "Keeper" örökség, a sebességgel való játszadozástól a himnusz-szerű, együtt énekeltetős többrétegű refrénen keresztül az instrumentális összefoglalóig, amiben mindenki megmutatja, mire is (lenne) képes. (Sajnos sikerült némi, a történetet magyarázó prózai szövegelést is a dalba építeni, ami meg-megtöri a szerzemény ívét: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha mesét szeretnék hallgatni, akkor könyvet veszek elő, és nem egy metal-lemezt, de úgy látszik, a fiúk fontosnak tartották, hogy a 47 Ronin története szövegmondásban is kiemelésre kerüljön – a Kenau Reeves által készített, hasonló című filmfeldolgozás úgyis megbukott a pénztáraknál.)
A lemez azonban egyáltalán nincs erre ítélve, és ha jobban belegondolok, évek óta nem hallottam hasonló színvonalú, hagyománytisztelő euro-power metalt, ami úgy idézi meg a hatásokat, hogy ne kelljen plágiumért kiáltanunk. Várjuk a második részt!
Garael
