Fémforgács
Idén lesz hatodik éve annak, hogy a progresszív metalt néha doommal, olykor gótikus elemekkel vegyítő Madder Mortem megjelentette hetedik, Marrow című nagylemezét. Idén januárban viszont új albummal jelentkeznek a norvégok. A korong egy hosszú és fáradalmas út eredménye, melyet a zenekart alapító Kirkevaag-testvérek édesapjának, Jakobnak halála árnyékolt be. Jakob a zenekar támogatója volt és jelentős szerepe volt annak elindulásában. Két festményen is dolgozott az album számára, ám befejezni már nem tudta őket. Az együttessel régóta együtt dolgozó Costin Chioreanu munkájának hála azonban az egyik kép teljes alakot ölthetett és a lemez borítója lett.
Az 1993-ban alapított együttes kezdetben Mystery Tribe néven létezett, mai nevét 1997-ben kapta. A háromévtizedes fennállásuk során számos személyi csere történt, kizárólag Agnete Kirkevaag énekesnő és Birger Petter Kirkevaag gitáros, vokalista voltak mindvégig az együttes tagjai. Legutóbbi lemezük megjelenése óta a felállás változatlan maradt. Az alapítók melett Anders Lanberg gitáros, Tormod L. Moseng basszer és Mads Solås dobos alkotják a zenekart.
Az album a remény, a csalódottság és a kettő ambivalenciáját dolgozza fel. A nehéz és fájdalmas témáknak kitűnő támaszt nyújt a post-metal, amely gyakran groove-os elemekkel dúsul a lemezen. A dalokban megfigyelhető szinte állandó progresszió pedig mindig újabb és újabb zenei témákat eredményez, amelyek nem hagyják, hogy a hallgató „levegye a fülét az albumról”. A Head That Wears The Crown – Cold Hard Rain dalpáros az album egyik csúcspontja számomra. Az énekesnő kiváló hangjának köszönhetően a lemez bővelkedik szebbnél szebb és különlegesebbnél különlegesebb énektémákban. Ilyen szempontból ez a két szám talán a legsokoldalúbb. Lágy, altatódalhoz hasonlító énektől kezdve a kifejezetten fülbemászóra sikerült refrénen és elképesztően magas hangokon át az erőteljes teli torokból éneklésig mindent le tesz az asztalra. Mindezt az előbb említett két szám közül az utóbbiban hallható rész koronázza meg, ahol Agnete gyönyörű éneke és testvére, Birger Petter vérfagyasztó hörgése együtt szólalnak meg, ezzel egy igazán egyedülálló élményt létrehozva. A kitűnő énekes teljesítmény mellett az album nem szűkölködik a hol dallamos és már-már slágeres, máskor pedig kőkemény gitártémákban. A dob is gyakran igazán meglepő és elképesztő tud lenni. Erre az egyik legjobb példa a Towers, ahol a ritmusszekció hihetetlen harmóniában, zseniálisan muzsikál, amihez a gitár már csak hab a tortán.
Az album lezárása is sokszínűre sikeredett. Az utolsó három szám kifejezetten érdekes „párosítás”, ugyanis két balladisztikus szerzemény közé van beékelve az album legkeményebb dala, a Things I Never Do. A három dal így együtt igazi érzelmi hullámvasútba ülteti bele a hallgatót a lemez végére, amely amúgy is éppen elég változatosra sikerült.
Véleményem szerint kiváltképp erősre sikerült a Madder Mortem 8. nagylemeze, amelyre biztosan megérte több mint 5 évet várnia a rajongóknak. Legnagyobb erőssége a sokszínűsége, valamint a különféle stílusok és zenei témák közti gördülékeny átmenetek. Emellett persze az sem elhanyagolható tény, hogy az együttes minden tagja rendkívül jól bánik a rá osztott szerepkörrel és mindannyian kihozták magukból és egymásból is a maximumot. Az album január 26-án jelenik meg a Dark Essence Records gondozásában. Egy hallgatást mindenképpen megér, de leginkább jó sokat.
