rattlead.hu
A Final Axe egy sajnálatosan rövid életű Las Vegas-i csapat volt: ugyan már alakulásuk évében, 1989-ben megjelent bemutatkozó nagylemezük, a Beyond Hell’s Gate, ám nem sokkal ezt követően feloszlottak, így a ’90-ben rögzített második album, a The Axe of the Apostles akkor a fiókban maradt. Csak miután a Relative Records 2005-ben ismét megjelentette a debütöt, döntött úgy a kiadó, hogy a folytatásnak is igazságot szolgáltat: így láthatott napvilágot 2006-ban – újrakeverve és maszterizálva – a The Axe of the Apostles is.
Persze a zenekar szinte kezdettől fogva több sebből vérzett. A két alapember, Keith Miles énekes és Bill Menchen gitáros az első anyagot magánkiadásban jelentette meg, és a legelső kazettaverzióhoz állítólag még dobgépet használt, és csak később igazolta le maga mögé a Rod Reasner basszusgitáros és Chris Lattimer dobos összetételű ritmusszekciót. Az új albumon azonban már egy másik ütős, méghozzá nem is akárki szolgálatait vették igénybe: ekkor a Stryper-dobos Robert Sweet ült a tamok és cinek mögött, míg a gitár- mellett a basszus- és billentyűstémákat is Menchen játszotta fel.
Talán már a második album címe és a Sweettel való kooperáció is sejteti, hogy a Final Axe – a Stryperhez és a Believerhez hasonlóan – keresztény metal zenekar volt, ami mindenekelőtt a dalszövegekben érhető tetten. A zene klasszikus metal, helyenként thrash-ízekkel, párhuzamként nálam az ismertebb bandák közül olyan csapatok neve kívánkozik ide, mint az Armored Saint vagy az Anthrax.
A három-négyperces nótákból egy 38 perces anyag áll össze. A Heads Will Rollban tényleg elég szárazan, pergőn, kartondobozszerűen szól a dob, később ez szerencsére kevésbé feltűnő. Mi több, helyenként kifejezetten az előtérbe tolt, fifikás dobjáték az, amire felkaphatjuk a fejünket. A hangzás nyers, harapós, a gitársound zizegő-zsizsegő, a megszólalásban, az anyag hangulatában nyoma sincs mennyei emelkedettségnek, sziruposságnak. A dalokban a döngölő, nem egyszer menetelős középtempó dominál, a zene csak néha pörög fel magasabb sebességfokozatra (Vengeance Is Mine). A Ball and Chain-ben öregesen totyogósra veszik a figurát, ám az alapriffje ennek a dalnak a legfogósabb.
Miles a fent említett zenekarok frontembereihez (Bush, Belladonna) hasonlóan, dallamosan, ám náluk lefojtottabb hangon énekel, kiabálós refrénjei pedig egyszerűségükben fogósak. A zenében egy csipetnyi boogie-s, blues-os monotonitást is érzékelek, ugyanakkor a punkos/crossoveres nyerseség sem idegen tőle. Ugyanúgy ott van benne az old school heavy metal fapadossága, mint az érett alkotói gondolkodás, a higgadt profizmus. Valamennyi nóta emlékezetes, egyedi darab, ami a banda viszonylagos ismeretlensége ellenére is egy remek anyagot eredményez.
