Fémforgács
Finoman szólva sem kell túl sokat görgetnem, ha 2023 epikus doom metal kiadványainak listájának böngészésére támad kedvem. Az esztendő a jól bejáratott címek (Isole, Sorcerer) játszótere volt, amelyek mellett csak elvétve lehetett új produkciókkal találkozni. Ilyen volt a Metallus és a Nine Altars, melynek előzetesei sokkal többet ígértek annál, amit végül meghallgathattunk. Az ilyen ingerszegény környezetbe érdemes ledobni a bombát, ami ugyan nem bizonyult több megatonnásnak, de az olasz Algos nevét biztosan a megjegyezendő, követendő zenekarok közé emelte nálam. Maga a zenekar egyébként 2021-re datálja születését, viszont egészen idáig nem adtak ki semmit a kezeik közül. A tagok sem nevezhetők különösebb doom veteránoknak, hiszen eddig legfőképp heavy metal és thrash metal csapatokban kamatoztatták tudásukat, azonban a pandémia miatt akadt némi idejük arra, hogy a lassabb vizek felé utazzanak. Gyakorlatilag a karantén időszak során megírták a dalokat, majd az elmúlt évben tökéletesítették, véglegesítették őket. Hatásaik egyértelműek és nem képezhetik vita tárgyát: Candlemass, Solitude Aeturnus, Memory Garden és talán az újabb nevek közül a Below, Crypt Shermon. A cammogás mellett bőven akad lehetőségük főleg a 80-as évek heavy metaljának éltetésére is, a dalok többsége ennek megfelelően kellemesen lüktető, sokszor menetelő tempóval rendelkezik. Hiába kapta a projekt a nevét Algosról, aki a fájdalom isteneként jelenik meg a görög mitológiában, itt a búslakodással karöltve érkezik a szórakozás is.
Nézzük tehát, hogy áll a banda a műfaj két, talán legfontosabb alap pillérével. Az első természetesen a sodró erejű, bólogatásra ingerlő riffek sokasága. Ezt nagyon érzik az olaszok, hiszen a The Door To Eternal Nightmares első hangjai során megfogalmazódott bennem az “ejha, de hiányzott már egy ilyen” gondolat a fejemben. Még az sem zavart túlságosan, hogy már hallottam hasonló nyitást a német Doomshine fantasztikus debütálásán (Thy Kingdoom Come, 2004). A folytatásban szerencsére elrugaszkodunk a könnyű hasonlítgatásoktól. Sorban érkeznek a remek szólók és a kifejezetten monumentális, 7-8 perces doom himnuszok, ráadásul a témákat alátámasztó remek, mondhatni “svéd” minőségű hangzással.
A fogós témák tehát rendben vannak, a másik sarkalatos pont általában az ének. Na itt domborít nagyot és meglepőt az Algos, ugyanis a thrash vizekről érkezett Marco Spagnuolo teljes mértékben meggyőzött arról, hogy kiváló vokalista egy ilyen projekt élére. Szintén a svéd mezőnyt juttatta eszembe modorosság mentes, néhol karcos, máskor érzelmes hangjával, ami egyszerre tűnik nagyon hétköznapinak és bensőségesnek is. Ráadásul egy-egy dalban nem lő el minden puskaport, képes újabb arcát is megmutatni apró különbségek, hangszínváltozások beiktatásával.
Papírforma szerint tehát minden remek, azonban akad egy dolog, ami miatt nem dobálhatom eszetlenül a maximális pontszámot az albumnak. Ez pedig a dalszerzés, ami legnagyobb részt Massimiliano Elia (Valgrind, Necrospell) tevékenységét jelzi. A gitáros, billentyűs érti és nagyon érzi az epikus doomot, egy nagyszerű dalcsokrot rakott össze, azonban a rutinja ellenére is érzek amolyan “első lemezes banda” hangulatot a teljes produkción. A változatosságra nem lehet panasz, azonban az arányokon bőséggel lehetett volna még mit variálni. A random beszúrt gitárszólók nem mindig köthetők egy-egy dal csúcspontjához, néha elnyúlik az instrumentális szakasz és kezd unalmassá válni, máskor meg a túléneklés veszélye fenyegeti a hosszú dalokat. A jövőben javasolnám nekik a “kevesebb néha több” mantrázását a felvételek során. A végeredmény egy olyan bemutatkozás, aminek bármely kiragadott öt perce örömkönnyeket csalhat egy rajongó szemébe, de teljes valójában sajnos kissé fárasztóvá, monotonná tud válni a széles eszköztár ellenére is. Ettől függetlenül az elmúlt év egyik legjobb doom újdonsága, amit nem lehet nem ajánlani. Bólogassatok rá egy jót!
