Dionysos Rising
A sommás zenetörténeti alapvetés kb. úgy szól, hogy a hair-metal aranykora a '80-as években volt, annak is leginkább a második felében, ami a '90-es évek legelejéig tartott. 1991 szeptemberében a Nirvana "Nevermind" lemezének megjelenésével azonban gyorsan a trutyi (grunge) lett az új trend, ami nemcsak háttérbe szorította, de egyszersmind gúny tárgyává is tette, lenullázta a heavy metal / hard rock műfaj nemrég még ünnepelt képviselőit, még azokat is, akik kétségbeesetten igyekeztek túlélni és idomulni az "új idők" zenei elvárásaihoz (haj levág, gitárszóló elfelejt, stb.)
Ezzel nehéz vitatkozni, így történt. Ha azonban nem sommásan, de részleteiben nézzük meg az új évtized elejét, azt láthatjuk, hogy volt egy kb. 2-3 éves átmenet, amit már – jogosan – a hanyatlás koraként jellemzünk, ám ebben az időszakban egészen egyszerűen zenei csodák történtek.
Az írásom apropójaként az szolgált, hogy némileg bűnbánóan, lelkiismeret furdalástól gyötörve elkezdtem hallgatni Tartuffe, Kotta, Garael listás helyezéseit. Senki nem került föl érdemtelenül, remek zenék, kiváló zenekarok, de mégsem éreztem, hogy meg kell rendelnem az év első CD-jét. Illetve de, csakhogy az független volt a kollégák amúgy kiváló ízlésétől és listájától. Kezembe került a kanadai Saints & Sinners zenekar '92-es, egyetlen lemeze. Mindent lesöpört, amit előtte, mint aktualitást hallgattam. Az egy dolog és nyilván ízlés kérdése, hogy ez a melodikus, hajmetal hard rock, a bődületes gitárszólóival és vastag kórusaival igazán nekem szólt, de hangzásban (is) egyszerűen alázta a tavalyi listás lemezeket. Az volt az első gondolatom, hogy megírom, mint elfeledett jeles mesterremeket (mer' bizony az), de utána inkább beültem az időgépbe és szétnéztem még a "hanyatlás éveiben" megjelent lemezek között. Ezek túlnyomó részét persze jól ismertem és már talán itt is megfogalmaztam, de Tartuffel egészen biztosan beszéltünk már róla egymás között, hogy a '90-es évek elején, nem utolsósorban a méregdrága stúdiókban elköltött dollárhegyeknek köszönhetően elképesztő megszólalású lemezek jelentek meg még az utolsó pillanatban, mielőtt páros lábbal rúgták volna ki őket a mindenható lemezkiadók. (Winger – Pull, Lynch Mob – Wicked Sensation, Mr. Big – Lean Into It, Extreme – III Sides, Giant – Time To Burn, stb).
Ért azonban meglepetés is. A Warrant kimaradt. Sem a Poison (Kotzen érkezéséig), sem ők (Cherry Pie) nem győztek meg akkoriban. Most viszont szűzfüllel álltam neki a "Dog Eat Dog" (1992) lemezüknek. Olyan szinten más minőséget képvisel nekem, mind megszólalásban, mind dalok tekintetében az aktuális megjelenésektől, hogy én azt elmondani nem tudom. Egyszerűen semmi késztetésem, hogy ezt a mikroklímát elhagyva, valami újat hallgassak, ahol ehhez képest már természetellenesen, idegenül szól minden.
Stúdióban elköltött dollárhegyekről beszéltem, de ez egy dolog, nyilván volt technikai fejlődés is, ami a '90-es évekre állt készen arra, hogy a csúcsproducereknek kifizetett sok-sok pénzzel karöltve máig etalon hangzású lemezeket adjon a stílusnak. Valóban azt gondolom, hogy hiába telt el 30 év, ma messze nem szólalnak meg így a rocklemezek. Nem vagyok stúdiós szakember, de pl. dobhangzásban totál hanyatlást, visszaesést és mélyrepülést látok és érzek, kb. a kétezres évek elejétől, legalábbis ezekhez a lemezekhez képest.
Aranykor ide, aranykor oda, a '80-as évek időtlen klasszikusai sem állják megszólalásában az összehasonlítást a '90-es évek elejének stúdiós remekeivel. Ráadásul, amíg a '70-es években felvett Zeppelin, Deep Purple anyagok mai füllel is jól szólnak, a következő évtized menő(nek gondolt), kötelezően szétvisszhangosított hangképe mára totális zsákutcának bizonyult és ki is herélte hangzásban a mára (mindezek ellenére) klasszikussá vált anyagokat. Elvétve találunk olyan lemezt, ahol a pergő hangja nem idegesítően szar. Ozzy "Ultimate Sin" ('86) alapvetése és a "No More Tears" ('91) között mindössze öt esztendő telt el. Tegyük be mindkettőt. Pénz volt számolatlanul, Sharon nyilván nem is spórolt a stúdión, de míg az előbbi tipikus nyolcvanas évek, az utóbbi már lerobbantja a hangcuccot és a fejedet.
Jó lenne meghallgatni egy hangtechnikához konyító, stúdiós szakember véleményét minderről, én bevallottan nem értek hozzá. Tényleg csak az analóg vs. digitális hangrendszerek különbözősége a titok nyitja? Szerintem ez túl leegyszerűsítő megközelítés és a minőségi ugrás csupán egyetlen aspektusát igazolná. Kazetta-korban szocializálódott fémszívűként tudok szeretni penetránsan szarul megszólaló lemezeket is, de azért nyilván hallom, hogy ott, abban a néhány "utolsó" évben valami páratlan minőség bukkant fel, majd tűnt(ette a trutyi) el örökre, hogy mai napig érezzem a hiányát. Egy biztos; az 1991-'94-as évek a hair metal történelmében messze nem a hanyatlásról, hanem a túlerővel szemben véghezvitt utolsó hőstettről, majd hősi halálról szólnak.
Túrisas
