rattlead.hu
Bloodfiend: Soldiers of Annihilation (2023)
Nos, elértünk szerkesztőségi párbajunk azon részéhez, amikor én is megkapok egy, a kiválasztott kollégám (jelesül Size) által nagyra tartott albumot, amiről én is írok egy kritikát, jót, rosszat, valamit, betűket… izé. Megfogadtam, hogy bármi jön be azon a kapun, nem futok el. Aztán bejött egy… balrog baszki. Na, de komolyan, megfogadtam, hogy azt írom amit érzek, nem fogok jópofiskodni, vagy olyat dicsérni amit szívből nem tudnék.
Size elmondása szerint olyan albumot küldött át, amely azért nem darál le egyből, amiben van dallam és melódia. Na jó, ezt végül is nem mondta, csak, hogy gondolkodott egy olyan bandán is, aminek egy buxus a logója a Jeli Arborétumból, és csak gargalizálnak a másfél perces opuszok alatt. Igazából nagyon örülök, hogy megesett rajtam a szíve, de az a helyzet, hogy amikor az általa átküldött albumot megnyitottam, így is azt hittem elb*szott egy vonat! Pedig csak a lemez kezdődött el.
A Bloodfiend egy argentin csapat, 2009 óta létezik, zenei ténykedésüknek ez az ötödik teljes nagylemeze. Stílusuk egyáltalán nem az a cizellált, finom, már már latinosan könnyed stílus, melyet nemzetük fociválogatottja képvisel. Nincsenek tangózható dallamok, a tűz amit egy macho argentintól elvárnánk az itt a pokol és a pusztítás tüze. Death metal a műfaj, dinamikus és erőtől duzzadó. A kezdeti sokk után (mert ez bizony az volt amikor is azt éreztem, hogy én kurvára nem szeretném ezt a lemez végighallgatni, főleg nem többször, főleg nem odafigyelve), az album mutatott magából pár olyan részletet, kapaszkodót, melyen el tudtam indulni valamerre. Ugyanis én dalszerkezetekhez vagyok szokva, intrók, verzék, refrének, szólók stb. Kezdetben ezeknek nyomát sem leltem, pontosabban amire legelőször felkaptam a fejem azok a szólók voltak, ugyanis vannak, nem hiperdallamosak, nem vidámak, ellenben szögletesek, vinnyogósak, mintha macskát nyúznál vajazókéssel, de vannak. A dobok virtuóz monotonitásában is véltem felfedezni némi változatosságot. Az első két dal tuka-tukáját szélvészgyors pörgetések árnyalják, amik fejhallgatón (ettől a résztől féltem leginkább) egészen pompásan kijönnek. Sőt, a harmadik Army of the Plague daltól már némi punkos dobolást is felfedezni véltem. Sőt erre a dalra, amiben a visszhangzott hörgő ének némi szellősséget kap, még a thrash jelzőt is rá merném ragasztani a death mellé. Amolyan german thrasht, szinte vártam, hogy El Podrido énekes (?) már beüvöltse a sor végére: Sodomy and Lust! De nem tette. Ennek ellenére a korai Sodom neve többször felötlött bennem.
Amúgy most kifejezetten szerencsének éreztem, hogy szoros kis baráti társaságom, mely szerényen az Őrjöngő ötös névre hallgat, egyetlen olyan tagja vagyok aki a cicanadrágos german power metalokért lelkesedik, ők viszont a kíméletlen műfajok (black, death, thrash) mesterei, és számos kerti partin tolták már órákig az arcomba az ilyenfajta betonozáshoz kitalált zenéket.
Ennek ellenére biztos, hogy nem leszek death fan, ugyan elismerem, ez a műfaj energiákat szabadít fel, hogy a zenei brutalitás egyfajta művészete, hogy élőben, precízen játszva nagyon magával ragadó, de továbbra sem értem, hogy ezt, hogyan lehet egy egész lemezen, egy egész zenei munkásságon egy egész Európa turnén át művelni, hallgatni, játszani. Nekem dallamok kellenek, érthető, dúdolható riffek, ne adj isten pozitív szövegek, és fülbemászó refrének.
Nem elemzem dalról dalra az albumot, ahhoz nem találok elég kapaszkodót a dalokban. Ez a kritika is inkább kósza gondolatok egymásra dobálása, mint értelmezhető lemezajánló. Egy biztos, most hogy túl vagyok ezen a pár soron, a Bloodfiend albuma nem egyhamar fog lemenni nálam a lejátszóban, annak ellenére, hogy bizonyára műfajuk mesterei a legények.
Sizének köszönöm a zenei utazást, de most visszamásznék a purgatóriumból! És külön köszönöm, hogy végül is nem a Left Cross új lemezéről kellett írnom, de igaz ami igaz, én is egy befogadhatóbb Angrát szabadítottam Sizére és nem az idei All For Metal harcimetalját, vagy az új Shadowstrike Disneyland metalját kapta meg, mert akkor biztosan mindketten kifutottunk volna a világunkból 
Nem pontozok.
SZG
Bloodfiend: Soldiers of Annihilation (2023)
Az argentin Bloodfiend zenekart 2009 – ben alakította Walter Thompson gitáros, Diego Cortese gitáros, Fernando Larriestra basszusgitáros, Gabriel Lupi énekes és Gustavo Quiroga dobos. Gustavo kapcsán megemlítendő, hogy tagja volt a kultikus Mental Distortion nevű csapatnak, amely csupán egy albumot jelentetett meg, 1997-ben, Mentally Distorted címmel. Érdekesség, hogy a Mental Distortion sorait erősítette az ex – Entombed basszer, Lars Rosenberg is. A Bloodfiend még 2009-ben kiadott egy demot, a Revolting Death -t. Ezután Diego kilépett, így négyesben folytatták. Jött egy rövidke válogatás 2011-ben, majd még abban az évben megjelent az első album, az Under the Evil Command, amely egy kiváló indítás volt. Három év múltán érkezett a második lemez, a Dead Blood Madness, majd egy válogatás és egy split a holland ultrabeteg Funeral Whore hordával. 2017 decemberének első napján napvilágot látott a harmadik zúzda, a Damnation from the Deep, s leszögezhetjük, hogy ez volt a legjobb alkotásuk. Itt nagyon együtt volt a brigád, s egy rohadt jó lemezt fabrikáltak össze. A banda alakulásának 10 éves évfordulójának alkalmából kiadták a Ten Years Undead EP-ét, majd 2020 – ban érkezett a negyedik csapás, a Creature of the Catacombs. Bár a lemezt még Gustavo dobolta fel, de a megjelenés előtt lelépett. Szerencsére 2 év múltán visszatért, s az idén megjelent anyagon ismét az ő játéka hallható. A „Creature” albumon session zenészként közreműködött Federico Remos Mejía gitáros, aki 2022-ben teljes jogú taggá lépett elő. Nem tudom, hogy neki is köszönhető-e, de a Soldiers of Annihilation rohadt jól sikerült.
Már az első dalnál biztosra vehető, hogy nem fogunk csalódni! Egy olyan zsigerből kirázott, fenomenális death metal fűrészelést kapunk az arcunkba, hogy semmi okunk nem lehet a méltatlankodásra. Mindig is bírtam bennük, hogy nem próbálnak újítani, kísérletezni, csak csinálják azt, amit az ösztönük diktál. A majd 37 perces anyag egy remek érzékkel összekalapált death metal csemege, s kizárt, hogy a stílus híveinek csalódást okozzon. Ha van ilyen ember, az nyugodtan kidobhatja a „death metal fan” névjegyet a tárcájából! A Soldiers of Annihilation átgázol rajtad, mint egy argentin marhacsorda, te meg csak pislogsz, de csak addig, amíg vissza nem fordulnak, hogy kitapossák a szemeidet a koponyádból. A fűrésztelepen tett látogatás után a hallgató csak levegő után tud kapkodni, ami nem meglepő, hiszen a kilenc nóta együttes erővel próbál meg minél nagyobb mennyiségű vérrel és csontszilánkokkal összekevert fűrészport letömködni a torkán. A dalokban annyi kedvesség van, mint egy mániákus tömegmészárosban, de mégis olyan könnyen és gyorsan bekeringőznek az ember fejébe, mint egy légkalapács. Federico csurig pakolta a szerzeményeket idegbeteg szólókkal, így semmi esély arra, hogy akár egy pillanatig is kételkedj abban, hogy elmebeteg a srác. Gabriel orgánumát mindig is díjaztam. Nem próbál meg minél mélyebben hörögni, így a szövegek is érthetőek. Mellesleg, pár éve sikerült vele egy interjút is összehoznom, s kiderült, hogy egy nagyon aranyos, jó fej muksó, aki imád főzni, s persze hatalmas focirajongó, ami egy argentin csávónál nem meglepő. Azóta is tarjuk a kapcsolatot, s a kérésére sok magyar bandára is felhívtam a figyelmét. Emlékszem, hogy mennyire oda volt, amikor pár éve megírtam neki, hogy Tormentor koncertre készülök, ugyan is régi nagy kedvence a csapat!
Nem hiszem, hogy bármit mondhatnék még erről a vérfürdőről, hiszen ennyi infó is elég kell legyen, ha te is akkora halálfém fanatikus vagy, hogy már a reggeli kávé mellé is old school death metal – t fogyasztasz! Talán még annyit, hogy a hangzás is remek! Biztosra vehető, hogy a felvételek közben az öreg csuhás is ott ücsörgött a stúdióban.
S most fájó szívvel kitérnék a borítóra, ami egyáltalán nem jön be!!! Egy ilyen gyilkos death metal alkotáshoz rohadtul nem illik ez kép. A lángoló romok között sétálgató zombik még elfogadhatóak, de ez a hatalmas sátán, vagy mi? Na ne!!!! Mint valami mosópor reklám, amelyben hirtelen előugrik az ördög, hogy elijessze Szabó Gábor kollégámat, amikor az megpróbálja betenni a mosógépbe a Running Wild, Scanner és Angra pólóit. Nem is értem, hogy a fenébe tudott erre rábólintani a csapat? Na, mindegy, a lényeg az, hogy a Bloodfiend ötödik albuma kegyetlenül odavág. Ha van aki nem ismerné a formációt, az mindenképp füleljen bele, pláne ha imádja az olyan bandákat, mint a korai Entombed, az Unleashed vagy Dismember! Egy dalt mindenképpen kiemelnék a lemezről, ez pedig a második helyen tanyázó „Repulsive Anger”! Ez egymaga felér egy death metal himnusszal! Kizárt, hogy nyugton ülve végighallgassa az ember!!
A Soldiers of Annihilation nálam 5 pont, bár megérdemelnék, hogy a borító miatt fél pontot levonjak, de nem merek, nehogy nálam is előpattanjon a mosógép mögül ez a pokolfajzat. Pláne úgy, hogy Angra póló van rajta! Össze is csinálnám magam a rémülettől!! HEHEHE!!
Size
