rattlead.hu
Többen állították, nem túl szerencsés, hogy az Overkill egy napon hozta ki új albumát a Metallicá-éval. Talán van benne némi igazság, bár én úgy vélem, aki kedveli a New York-i/New Jersey-i „srácok” zenéjét, annak ez a dolog nem igazán lényeges. Az idézőjel természetesen azért szükséges, mert többségében 60 körüli fickókról van szó, akik olyan vehemenciával állnak ki a színpadra, mintha csak a húszas éveiket taposnák. 
A fanyalgók részéről általában az egyetlen dolog, amibe -úgymond- szokás belekötni, az Bobby „Blitz” Ellsworth hangja. Emlékszem, egyik-másik cimborám már a nyolcvanas években is azt mondta, jóféle thrash ez, viszont az énekes idegesítő… Itt rögtön szeretném leszögezni, hogy számomra remekül passzol az ének a zenéhez! Az energikus, néhol hisztérikus, ugyanakkor hallhatóan képzett hang kitűnő egységet alkot a muzsikával. Mivel Blitz hangszíne, előadásmódja a kezdetektől összeforrt az Overkill nevével, el sem tudnám képzelni a bandát másik frontemberrel!
Az együttesnek ugyanilyen védjegye a basszeros, egyben zenekarvezető D.D. Verni, akinek egyedien zakatoló, röfögő basszusfutamai hiányában olyan lenne a banda, mint az Iron Maiden Steve Harris galoppozása nélkül, ergó semmilyen.
Az Overkill alapvetően e két fickó stílusára épül, de nyilvánvalóan nem szándékozom bagatelizálni ezzel a bárdisták és az ütős érdemeit, akik szintén oroszlánrészt vállalnak az arculat kialakításában.
Olykor felmerül a kérdés: az Overkill vajon még thrash-t játszik? Úgy vélem, egyértelműen igen, bár az árnyaltság kedvéért előszeretettel nevezem a zenéjüket US-power metal-ba oltott thrash-nek, amelyen helyenként a dühös punk elemei ugyanúgy érezhetőek, mint a korai Black Sabbath vészjósló hangulata. Mindegy is, hagyjuk a filozofálást, inkább koncentráljunk arra, amit a csapat 2023. tavaszán tett le nekünk az asztalra!
Nem túlzok, ha azt mondom (írom), már az első pillanattól ámulatba ejtettek! Micsoda ikergitáros kezdéssel örvendeztet meg Dave Linsk és Derek Tailer! Egy kis harangjáték-adalék a dobokhoz, aztán a tipikus riff, és már zúznak is az amcsik! A címadó Scorched egyből megmutatja, hogy a banda továbbra is csúcsformában ontja a lemezeket magából. Tényleg felperzsel ez a zene!
A Goin’ Home kevésbé hatásvadász, málházósabb kezdése után belelendülnek, előkerülnek a hatalmas dallamok! Remek tempóváltások tarkítják a nótát, sőt, ez tulajdonképpen igaz az egész lemezre.
Az odamondogatós The Surgeon szétcsap, címéhez méltóan egy sebész precizitásával szabdal fel, majd kivéreztet! A húrosok hasítanak, mint a szike! A mázsás belassulás sem maradhat el, amely csak növeli a kontrasztot a belőle kirobbanó, szédületes gitárszólóval!
Piszok jó témára zakatol a Twist of the Wick! Sebesség, melodikusság, Blitz agresszív süvöltése uralja a nótát, mígnem a közepén lefékeznek és Jason Bittner ismét harangjátékkal színezi a hátborzongató, latin nyelven mormoló kórust.
Gonosz helyre kalauzol a banda, a visszafogottan trappoló Wicked Place félelmetes hangulatából vonósok vezetnek át az album megaslágerébe, a Won’t Be Comin’ Back-be. Tökéletes harmóniák, dallamhegyek; ez itt, kérem, nagybetűs US-power!
A Fever-ben megidézik Iommi/Butler/Ward/Osbourne kvartettjének legszebb perceit, persze meglehetősen overkillesen, amit már a nyolcvanas években is remekül csináltak, de az I Hear Black anyagukon fejlesztettek tökélyre.
Mi mással ellensúlyozhatnák a Fever-t, mint a Harder They Fall kíméletlen darálójával…
Újfent hatalmas riffel indít a Know Her Name, a tipikus ‘kill refrént Verni egy mesteri basszusfutammal fokozza, az arra épülő gitárharmóniát pedig Blitz velőtrázó sikolya fejeli meg.
A lazább hangvételű, de nem lagymatag Bag o’ Bones kellemes lezárása ennek a mesterműnek.
Húzós groove-ok, doom, speed, power, thrash, némi blues és rock and roll hatás, mindez hamisítatlan, keleti parti módra. Az album úgy tud változatos lenni, hogy eközben egységes marad. A borító pokolian gyönyörű, a sound lehengerlő. Kétség nem férhet hozzá, nálam már áprilisban megszületett az év albuma!
