Top 10 (2023) – Tartuffe a. k. a. Anton Ego

Dionysos Rising

Hogy a magyar újságírás nadírjaként leírható origo.hu univerzális és lelkiismeretlenül kattintásvadász jelzőjét használjam: "drámai" fordulat következett be a szerkesztőségünkben (persze annak, aki látásból sem ismeri a szinonima szótárat, még a folyton fluktuáló üzemanyagárak 4 forintos emelkedése is "drámai"). 2010-ben fordult elő az először, hogy a hagyományos Top 10-be nem fértek bele az év legjobbjai, ezért önhatalmúlag 15-re bővítettem a listát. Most világ csúfjára 13 év elteltével vissza kellett fordítanom a folyamatot! Nagyon sok lemez jelent meg idén és szerencsére elég sok jó album látott napvilágot, de közülük – úgy látom – egyre kevesebb az olyan, amelyik úgy istenigazán rám rúgja az ajtót, netán szerelmes szavakat duruzsol a fülembe. A műfaj válsága egyre mélyül, bár ez még így sem szolgáltat okot arra, hogy temessük a rock n’ rollt. Természetéből fakadóan a népszerűségnek vagy egy amplitúdója, és mostanság az alsó küszöböt súroljuk. Jelenleg pocsék a csillagok állása, de lesz ez még így se!

Akárhogy is, a 2023-as évre az erős középszer volt jellemző (nyilván tisztelet a kivételnek!). Ezzel együtt ért pár meglepetés is. Ilyen volt a Steel Panther kínos mélyrepülése egy tökéletesen érdektelen és unalmas lemezzel (On The Prowl), a Myrath tragikomikus – marketing szempontból inkább csak tragikus – huzavonája az új album (Karma) megjelenésével (amit immár másodjára halasztottak el, jóllehet még szeptemberben kiszivárgott a teljes anyag), illetve a Metallica brutálisan hosszú és még annál is egyneműbb új kiadványa, amiről ugyan nem tudnék rosszat mondani, ugyanakkor minimum érdekes, hogy április óta egyetlen egyszer sem került elő. Ellenpéldának mindjárt ott van a Rolling Stones, akik 80 évesen epikus karrierjük szerintem egyik legjobb lemezét készítették el.

Ezt az alkalmat egyúttal szeretném megragadni, hogy szerzőtársaim nevében is mindenkinek áldott, békés karácsonyt és boldog új évet kívánjak! Teszem ezt – immár hagyományosan – úgy, hogy mellékelek egy "zenei képeslapot" is. Ezúttal egy karácsonyi klasszikus, a "The Most Wonderful Time Of The Year" Mark Tremonti-féle földolgozására esett a választásom. Tremonti is nagy utat járt be, grungerből lett metál arc, aki most megmutatja, hogy Frank Sinatra cipője sem túl nagy rá. Respekt!

Top 10:

1. Arjen Lucassen’s Supersonic Revolution: Golden Age Of Music

Azt hittem, hogy ez a hórihorgas "bolygó hollandi" már nem tud nekem újat mondani. Tévedtem. Ráadásul Lucassen – aki Glenn Hughes-hoz, Neal Morse-hoz és Richie Kotzenhez hasonlóan mindenre rányomja a bélyegét, amiben szerepet kap – most nem "egyeduralkodó", mert a korábban előttem gyakorlatilag ismeretlen gitárzseni, Timo Somers és az eddig szürke eminenciásként játszó billentyűs, Joost van den Broek szintúgy főszerephez jutott.

2. Subsignal: A Poetry Of Rain

Bizton állítom, hogy a Subsignal a progresszív rock egyik legalulértékeltebb formációja. Géniuszuk simán a Yes és a Genesis társaságába emeli őket. Ez a lemez talán nem lett olyan erős, mint az elődje, de még így is porukat nyeli a gyöngélkedő műfaj többi előadója, ma már csak pislákoló csillaga (lásd pl. Marillion, Arena).

3. Winger: Seven

Sokan panaszkodtak ugyan a dobhangzásra – és jogosan, Morgenstein nem így szólt a Dixie Dregsben -, de ettől a lemez még elejétől a végéig fantasztikus. Nem érdekel, hogy ehhez egy kicsit talán kellett Desmond Child is. Végre megcsinálták azt, amit annak idején csak a "Pull"-lal sikerült. Kedves Lars, ideje bocsánatot kérni!

4. Uriah Heep: Chaos & Colour

Az egyébként kiváló shockmagazin egy tiszteletlen és fogalmatlan olvasója titulálta őket kommentben "fater rock"-nak. Ez azonban őket egy csöppet sem érdekli, már régen hozzászoktak a negatív, epés megjegyzésekhez, az ún. „naysayers”-ekhez. Ők – közelebb a nyolcvanhoz – komótosan kiadják a 25. lemezüket is és szépen állva hagyják az öntelt, kakaskodó fiatalokat.

5. DGM: Life

Amerikában a progresszív metál gyakorlatilag halott, de már Európában is súlyos betegség gyötri egy ideje. A DGM még duzzad a tenni vágyástól, de már ők is inkább dallamosodnak, egyszerűsödnek. És furcsamód jól áll nekik.

6. Angra: Cycles Of Pain

Aki olvasta a kritikámat, tudja, hogy ezzel megküzdöttem. Nehéz megszoknom Lione operatikus vibrátóit, képtelen vagyok megérteni, hogy mire föl a kapkodós-trappolós sebességmámor, de adtam neki időt és esélyt. Végül azon kaptam magam, hogy – miközben dúdolom a lassan fölszívódó dallamokat – a lelkes cimborámnak elismerem: se Amerikában, se Európában nem műveli ezt a műfajt ilyen magas színvonalon senki.

7. Stardust: Kingdom Of Illusion

Örülök, hogy idén is van a listán magyar előadó. Esküszöm, hogy nem csak azért kerültek ide, mert a honfitársaink, egyszerűen világszínvonal a muzsika. Pont. Másodlagos, majdnem jelentéktelen körülmény, hogy magyarok. A műfajban idén legföljebb Kent Hili vette föl velük a versenyt.

8. Narnia: Ghost Town

A lemez címe: Szellemváros. Hát igen, kb. így írható le a keresztény, ún. white metal egykor népes, zsibongó lakhelye. Ma már leginkább csak ördögszekereket görget arrafelé a szél, de néha a porfelhőből kibontakozik CJ Grimmark és Christian Liljegren magányos kereszteslovagjainak alakja. Szerencsére. Isten fizesse meg!

9. Lalu: The Fish Who Wanted To Be King

Vivien Lalu az a billentyűs, aki nem billentyűs lemezeket készít – nem úgy, mint egykor Richard Andersson. Közben a Lalu projektből együttessé lett, metálból inkább rock. Nem adja könnyen magát, de hálás és intelligens hallgatnivaló.

10. Mohini Dey: Mohini Dey

Nálam nem maradhat ki a fuzió, márpedig ez a lemez maga a megtestesült modern fúzió: egyesíti magában nemcsak a jazz és rock erényeit, de van benne metál, funk, RnB és indiai népzene. Ráadásul magyar vonatkozása is van, hiszen a sok neves vendégmuzsikus között ott találjuk honfitársainkat: Borlai Gergőt, Szebényi Dánielt és Gotthárd Mihályt, gyakorlatilag a godfater. 3/5-ét.

Figyelemre méltó megjelenések:

Saffire: Starhunter EP
A.C.T: Falling EP
Rolling Stones: Hackney Diamonds
Steve Vai presents Vai/Gash
Ice Age: Waves Of Loss And Power
Scar Symmetry: The Singularity (Phase II - Xenotaph)
Joel Hoekstra's 13: Crash Of Life
The Defiants: Drive
Anthem: Crimson & Jetblack
Bad Touch: Bittersweet Satisfaction
Extreme: Six
Vandenberg: Sin
Heaven’s Edge: Get It Right
Voyager: Fearless In Love
Edu Falaschi: Eldorado
The Winery Dogs: III
Redemption: I Am The Storm
Ray Alder: II
Haken: Fauna
Ronnie Atkins: Trinity
Kent Hilli: Nothing Left To Lose
Pyramaze: Bloodlines
Kings Crown: Closer To The Truth
Soen: Memorial
Eclipse: Megalomanium

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.