Dionysos Rising
Fura ez. De már évek óta fura. Úgy tűnik, hogy tapintható az érdektelenségem szeretett műfajunk irányában, hiszen értékelhető éves listám már régóta nincs. Ilyen értelemben persze jogos a kritika, hiszen azt kétség kívül elismerem, hogy az aktuális megjelenések jórészt nyom nélkül ürülnek ki a szervezetemből. Mi ennek az oka? Pontosan magam sem tudom, de tény, hogy ahányszor hallok valami újdonságot, a legritkább esetben érzem, hogy ezt mindenképpen be kell szerezzem. Kicsit egyformán szól nekem minden manapság. Ha minőségi is a csekkolt zene, azt érzem, hogy ezt/ilyet már hallottam, egyszerűen nincs benne az a plusz, ami miatt feltétlen meg kell vennem, márpedig, ha fizikai formátumban nem tárgyiasul (még ha utólag is) a gyűjteményemben, akkor az a toplistámon sem szerepelhet. Ja, ez ilyen faszság, de vállalom. És hogy mekkora kapitális faszság, mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden szempillantásra megváltozhat, ha van valamilyen történés, ami személyes élménnyé varázsolja, az addig személytelent. Mondok egy példát. Sikerült az idén egy hetet Stockholmban töltenem (beszámoló itt), ahol egy ingyenes rockfesztiválon, ismert svéd bandákkal múlattam az időt. A Crashdiet pl annyira jó koncertet adott, hogy másnap meg kellett vennem a két utolsó lemezüket. (Igen, ott még úgy megy, hogy besétálsz az óvárosba, a Sound Pollution lemezboltba és szinte azt veszel meg, amit akarsz.) No, de a lényeg, hogy rágyógyultam a bandára, egyúttal megnéztem, hogy itthon írt-e valaki róluk. Persze, hogy írt! Tartuffe! Akkor pedig nyilván olvastam, sőt a linkelt dalt is meghallgattam, mégsem hagyott mély nyomot. Most meg a második legtöbbet hallgatott zenekar volt a Spotify idei statisztikája szerint. Na, így írja fölül az objektivitást a személyes élmény. Egyébként ez lehet a kulcs; régen – még az ipari mennyiségű új zenék és streaming kora előtt – sokkal inkább volt személyes kötődés egy-egy megjelenéshez, legalábbis én ezt egészen biztosan így él(t)em meg. Legyen akkor az éves "toplista" első helyezettje a "stockholmi hét", inkluzíve az itt elérhető CD boltok (CD Hunter, Sound Pollution kínálata), betyár koncertek, valamint a váratlan találkozás Kiko Loureiroval (Megadeth).
Amit viszont mindenki megnyugtatására közlök; a zene iránti rajongásom semmit nem fakul. Minden nap bújom a netet, kutatva egy-egy még hiányzó kedvenc DVD/CD-je után. A napokban sikerült begyűjtenem az első Greg Howe instrumentálist, ami ritkán bukkan fel, ezért még hiányzott a klasszikus Mike Varney/Shrapnel anyagok közül, de ilyen élmény volt hosszú évek után végre korrekt áron rálelni Frank Marino "Real Live" koncertanyagára. De soroljuk ide nyugodtan azt a szintén stockholmi élményt, amikor Paul Gilbert ritkábban fellelhető első szólólemezét turkáltam ki egy kétszintes second hand üzletben (CD Hunter), vagy, hogy teljesen véletlen sikerült hozzájutni egy bootleg, de rendkívül jó minőségű és fasza kiállítású (orosz) Glenn Hughes koncert DVD-hez, ahol egy nagy kedvenc, Jeff Kollman gitározik, ráadásul baromi ízesen. Van még egy-két anyag, amik ráadásul majdnem bele is férnek a többiek kanonizált lista-elvárásaiba is, 2022-es megjelenésükkel. Régóta szimpátiával figyelem a TYR zenekart. Kimagaslóan jó hangszeresek, ráadásul a teljesen egyedi feröeri dallamoknak köszönhetően nem az a tipikus folk-metal, amit amúgy mára kis dózisban sem tudok meghallgatni. Ezek a feröeri legények (a magyar Rieckmann Tadeusz dobossal kiegészülve) adtak egy koncertet a kis szigetükön, de nagy kórussal, szimfonikusokkal kiegészülve (kb a sziget teljes aktív populációja érintve lehetett egy-egy résztvevő családtag kapcsán). A koncerten készült CD/DVD nagyon jól sikerült, van itt minden (még Bach is…), zeneiség, remek hangszeres játék, igazi bálnavadász rocker fazonok, jó dalok. Vagy itt van a Inglorious szintén tavalyi koncertlemeze (CD/DVD), ezt is sokáig kutattam, végül a Sound Pollutionban leltem rá elég korrekt áron. Legyen akkor a harmadik helyezett az éves kincsvadászat itthon és külföldön elejtett példányai, azzal a nem titkolt büszkeséggel, hogy immáron nem csak a mindig kiváló Semjén Zsolt, de hozzá képest (is) szerény személyem is dicsekedhet Svédországban lőtt nagyvaddal.
És hogy miért harmadik? Mert a második a Vinnie Moore koncert. Negyedjére nyűgöz le játékával és személyiségével (beszámoló itt). Végezetül pedig mindenkinek boldog karácsonyt, boldog új évet, és ne feledjétek Charlie bölcsességét; csak a zene van!
