MÖGÖTT
Oaken 2023, fotó: Hench Péter
A minden szempontból beskatulyázhatatlan Oaken 12 éves földalatti ténykedése alatt igencsak stabil és egyedi éke lett a hazai extrém metal undergroundnak, amit, már nem számolom, hányszor igyekeztem alátámasztani magam is. Azon, hogy ez a folyamat mennyire észrevétlen, vagy épp visszhangos, persze vitatkozhatnánk, de azt hiszem, épp ideje volt megkérdezni erről az érintetteket is, az eredmény azt hiszem, kellően "Oakenes", de majd az idő eldönti.
Ilyen se volt még, hogy épp a koncertjük után ülök le zenekarral. Mi kavarog bennetek, miután lejöttök a színpadról, ez azt hiszem, sosem egyszerű menet. Mármint egy Oaken-koncert.
Máté: Amikor lejövünk a színpadról? Akkor már semmi. (nevet)
Gábor: Utána inkább egyfajta megkönnyebbülés van. Számomra az az érdekesebb, ami a koncert közben zajlik bennem. Egy képzeletbeli küzdelem, egy olyan, nem létező valami ellen, amivel szemben nem győzhetünk. Olyan érzés, hogy mindent feladunk és mindent beleadunk, miközben tudjuk, hogy nincs értelme. Utána mégis jöhet a felszabadult öröm.
Döme: Bennem leginkább a flow élmény él, amikor lejövök, kábé öt percig azt sem tudom, mi van, és tényleg kiürülök, nem marad bennem semmi.
Máté: Ugye a másik két zenekaromban sokkal kevesebben vagyunk, szóval az, hogy öttagú a banda, azt is jelenti, hogy erősebb sodrásban is vagyok, könnyebb basszusgitározni ennyi ember mellett, mint egy trióban, vagy egy kéttagú zenekarban, jobb is, kényelmesebb is. Kivéve, ha nem férek el a színpadon. Ez igazából az egyetlen koncert közben, ami negatív, és nem a flowba tartozik, mert figyelnem kell, hogy pofán ne b*sszak valakit a gitárral, vagy bele ne üssek a cinbe.(nevet)
