Fémforgács
Már elég régen, még a 2000-es évek második felében felfigyeltem a svéd Deathstarsra, akik elektronikus, gótikus industrial zenéjükkel 2002-ben adták ki bemutatkozó lemezüket Synthetic Generation címmel és az elmúlt 21 évben ezt további négy lemez követte. Tehát elmondható, hogy annyira azért nem egy termékeny bandáról beszélünk, az idén május 5-én megjelent Everything Destroys You-ra, mint egy kvázi visszatérő lemezre is tekinthetünk, mivel az ezt megelőző The Perfect Cult 2014-ben jött ki. És az is elmondható, hogy viszonylag a semmiből érkezett a lemez 2023-as megjelenése – volt már szó róla nem egyszer az elmúlt években, hogy elkezdtek dolgozni a The Perfect Cult folytatásán, de aztán a Covid járvány ezeket megszakította. Véleményem szerint mind az 5 eddigi lemezük képvisel egy egységes minőséget, színvonalat, melyekre hol több, hol kevesebb jó dalt sikerült írni. Ebben a stílusban nem rosszak a lassú, középtempós dalok sem, de szerintem a lendületes, menetelős, pörgős számok az igazán meghatározók – elég csak például a Blitzkrieg, Metal, New Dead Nation, Night Electric Night, Death Dies Hard, Fire Galore vagy éppen a friss lemezes This Is tételekre gondolni.
A banda egyediségéhez, saját egyéniségéhez mindenképpen a tagokat tudnám megemlíteni: Whiplasher Bernadotte énekes egyedi mély, karcos, vészjósló hangszíne mindenképpen egyedi és nagyon is illik ehhez a fajta zenéhez (lásd pl. Rammstein és Till Lindemann). Vele együtt a kezdetek óta a bandában zenél Nightmare Industries gitáros, billentyűs, aki sosem volt olyan szinten a középpontban, mint a 2003-ban csatlakozott és azóta is a banda basszusgitárosa, Skinny Disco – ő szállítja a károgós vokálos részek nagy többségét is. Az első két lemezen (Synthetic Generation – 2002, Termination Bliss – 2006) egy gitáros volt a bandában, aztán 2006-ban, a második lemez után úgy döntöttek, hogy kell egy második gitáros is, így csatlakozott hozzájuk Cat Casino, aki már csak a puszta megjelenésével is magára vonzotta a figyelmet – már akkoriban is. Vagány, laza, gyakorlatilag nőnek kinéző öltözékében ez nem is lehetett volna másképp – én is teljes mértékben azt hittem a 2010-es Metalfestes fellépésükön is, hogy milyen jó csaj gitárosa van a bandának.
A harmadik, Night Electric Night (2009) korongot már két gitárossal rögzítették, aminek a turnéztatásában még részt vett Cat Casino, ám 2013-ban kilépett a bandából, de szerencsére 2019-ben visszatért és az Everything Destroys You lemezen már ismét két gitárt hallhatunk, amely jóval vaskosabb hangzást ad a daloknak – élőben pedig azóta még inkább, amit a december elsejei Barba Negra Blue Stage-es bulin meg is tapasztaltam. Ez volt a harmadik Deathstars koncertem és hát igen, Cat Casino minden eddiginél nagyobb figyelmet kapott a színpadon, mivel gyakorlatilag egy az egyben nőnek volt öltözve, a befont hajával, topjával, női miniszoknyájával, necc harisnyájával és magas sarkú csizmájával. Az arc sminkjéről, rúzsról, gesztikulációiról, mozgásáról, stb. már nem is beszélve. Az, hogy ő most nembináris, vagy éppen biszexuális – amiket lehet olvasni róla –, nyilván hozzájárul ehhez, de úgy gondolom, hogy valamilyen szinten szórakoztató ez a polgárpukkasztás, egyedi hozzáadás a banda „imidzséhez” és nem utolsó sorban a koncertekhez is. A banda jelenlegi dobosa, Nitro pedig 2019-ben csatlakozott és meglepően látványosan játszott a koncerten (is). Úgy gondolom, hogy érdemes lett volna VIP meet&greet upgrade package-et vásárolni a koncertre – jó lett volna találkozni, beszélgetni, fotózkodni a tagokkal, ezzel a bandával.
A lemez egyből belecsap a lecsóba az első klipes nótával. A This Is – mint ahogy a harmadiknak érkező Anti All is – gyakorlatilag bármelyik korábbi anyagon rajta lehetett volna: lendületes, kellően pörgős, dallamos, menetelős industrial metal a javából. A második Midnight Party egy lágyabb, középtempósabb, ám továbbra is remek nóta egy érdekes klippel megtámogatva. A címadó, ugyancsak klipes Everything Destroys You eléggé hasonló az All the Devil’s Toys számhoz viszonyítva, de itt is egy remek lassabb dalról van szó. Az An Atomic Prayer és az azt követő Blood for Miles trackeket feldobja az itt-ott előforduló női vokál – igaz, ezek kevésbé voltak korábban jellemzőek az előző lemezeken, amit a továbbhaladó The Churches of Oil is visz tovább. A korong végére visszatérünk a tempósabb záráshoz a The Infrahuman Masterpiece képében, az utolsó, komor hangulatú, károgásokkal tarkított Angel of Fortune and Crime pedig jó zárása az albumnak, melyhez szintén készült egy klip. Nem egyszer volt a lemez hallgatása közben Marilyn Manson hangulatom – elsődlegesen a zseniális 1998-as Mechanical Animals jutott eszembe többször is.
Mindig is szerettem a Deathstarst, és ez most sincs másképp. Ez a lemezük is tökéletesen illeszkedik az előtte lévő négy mellé a diszkográfiába. A jól felépített „imidzs”, gótikus hangulat nagyon jól átjárja a koncepciót és élőben is remek koncerteket adnak, a szórakoztatás garantált! Nem véletlen vannak a kezdetek óta a Nuclear Blastnál sem. Remélhetőleg a következő, hatodik nagylemezre nem kell 9 évet várni.
