Nuskull Magazin
November 3-án jelent meg az oregoni Dying Wish második nagylemeze, a Symptoms of Survival. Ha éled a kétezres évek elejének-közepének metalcore-ját; az olyan bandákat, mint a Killswitch Engage, az As I Lay Dying és a Hatebreed, illetve téged is anno a Slaughter of the Soullal pofoztak álomba gyerekként a metalos szüleid, akkor nem igazán foghatsz mellé az anyaggal.
Nyílván még bőven tart a hype a banda körül (ami nem is baj, rászolgáltak), ezért aztán a Brooklyn Vegan ki is faggatta Emma Boster énekesnőt, hogy árulja már el nekik, mik a kedvenc hardcore-lemezei. Ez alapból egy elég nyilvánvaló kérés kéne, hogy legyen, de aki ismeri vagy követi Emmát, az tudhatja, hogy a fiatal hölgy igen nagy pop- és country-rajongó – többek közt ezzel is magyarázza a tiszta és dallamos ének felbukkanását egyes DW-tételekben. Mindezek ellenére Boster az izomtibi taktusoknak is nagy csodálója, így nem esett nehezére megneveznie tíz olyan kiadványt, ami számára „all killer, no filler”, elejétől a végéig, oda-vissza, álmából felkeltve is dúdolná. Mutatjuk is ezeket, melléjük pedig a kommentárjait.
Hatebreed – Satisfaction Is the Death of Desire
Minden idők legnagyobb hardcore-lemeze; a követendő példa. Életem végéig a No. 1 lesz számomra.
100 Demons – In the Eyes of the Lord
Nehezemre esett választani ez és a self-titled között, de végül emellett döntöttem. Durrancs durrancs hátán, és a breakdown-írás magasiskolája. Megkerülhetetlen lenyomata a kedvenc hardcore-érámnak.
Terror – One With the Underdogs
A Terror sosem adott ki rossz lemezt, de akkor is ez a legjobb. Ez a banda a tökéletes példája, milyennek kell lennie a hardcore-nak.
Foundation – When the Smoke Clears
Nekem ők voltak a 2010-es évek legfontosabb zenekara. Többször is jártak felénk, amikor még tinédzser voltam, és iszonyat nagy hatással voltak rám. Érzelmes szövegek, durva bulik, de összességében egy nagyon pozitív szemléletű közeg. Az egyik legjobb banda, akit láttam jönni és menni. RIP.
Killing Time – Brightside
A NYHC-nak elég sok lenyűgöző és nagy hatású exportcikke van, de mind közül a Killing Time a kedvencem. Ez a lemez tökéletes. A portlandi koncertszervező vállalkozásomat is ez a mestermű után neveztem el Brightside Social Clubnak.
Twitching Tongues – In Love There Is No Law
Ez a banda jóval megelőzte a korát és jó látni, hogy ezt egyre többen észreveszik manapság. Beleszerettem ebbe a lemezbe abban a pillanatban, hogy kijött.
No Warning – Ill Blood
A Behind These Wallsszal kezdeni egy lemezt elég vakmerő kinyilatkoztatás, szerencsére az anyag többi része is felnő a feladathoz. A gitár tökéletesre van hangolva, az egész egy makulátlan hc-pillanat.
The Rival Mob – Mob Justice
Őszintén szólva az egész munkásságukat idetehetném. Ez a zenekar olyan különleges volt. Imádom az ének stílusát, meg az egész punkos élét a dolognak. Nagy szerencsémre láthattam őket párszor, mielőtt letették a lantot.
Product of Waste – You Won’t Take Me Alive
A legjobb hardcore-lemez, amit valószínűleg soha nem hallottál. Ez a banda volt maga a merő erkölcs. Bassza meg a rendszer, basszák meg a rendőrök, légy hangos! Majd kussolok, ha már kurvára meghaltam. RIP.
Végül, de nem utolsósorban pedig bedobjuk Emma zenekarának friss anyagát is, hátha felsejlenek benne a bálványainak lenyomatai:
