Hard Rock Magazin
Őszintén szólva az elmúlt húsz évben csak felületesen követtem a Fear Factory karrierjét, mert az ’Obsolete’ lemez után érkező ’Digimortal’ című anyagnál akkora csalódás ért, amit sokáig nem bocsájtottam meg Dinóéknak. Meghallgattam ugyan a lemezeiket, de nem minden esetben hagytak bennem mély nyomot egészen a 2021-ben megjelent ’Aggression Continuum’ korongig. A legfrissebb anyagért újra tudtam rajongani, így nem volt kérdés, hogy ha erre járnak, egy több évtizedes elmaradásomat kell bepótolnom azzal, hogy végre megnézem, mire is képesek élőben.
Mindig igyekszem a kapunyitás környékén odaérni, de ez most nem sikerült, így sajnos lemaradtam a Ghosts Of Atlantisról, az egyetlen előzenekarról, akikre még valamelyest kíváncsi is lettem volna. Már az ukrán Ignea tépte a húrokat, amikor beléptem a tisztességesen megtelt terembe.
Sokat nem tudtam előzetesen a zenekarról, de a látottak alapján nem is nagyon kaptam kedvet ahhoz, hogy utánuk nézzek. Nem igazán tudtak elkápráztatni. Persze ezért nem ők a hibásak, mert ők tényleg mindent beleadtak, csak én nem voltam nyitott most a zenéjükre.
Helle Bohdanova énekes hölgyet azért meg kell említsem. A dallamos énekhangja ugyan nem hagyott bennem mély nyomot, de a hörgése az több volt, mint meggyőző.
Zeneileg elég vegyes vágott a stílus, nem akarják magukat korlátok közé zárni, de sajnos ez az emészthetőség és a fogósság rovására megy, így nem tudtam belekapaszkodni a dalokba.
Őket a Butcher Babies követte, akik a turnét speciális felállásban, egy énekesnővel kénytelenek lenyomni, mivel Carla Harvey szemműtétje miatt nem tudott most a csapattal tartani.
Maga a koncert elég kettős érzéseket keltett bennem. Egyrészről ritkán látott profizmussal lejátszott óriási bulit csináltak. Heidi Shepherd a tenyeréből etette a közönséget és könnyedén egyedül megoldotta a rá háruló frontemberi feladatot.
Óriási lendülettel táncolta, ugrálta végig a műsoridőt és mozgatta meg az addigra szép számmal összegyűlt közönség jelentős részét.
Másrészről pedig az első dal után unatkoztam, mert zeneileg számomra teljesen értékelhetetlen, amit csinálnak. Persze azért élőben hatásosak a zsére hangolt groove-ok, de el nem tudom képzelni azt, hogy otthon feltegyem bármelyik lemezüket, mert a zene egyszerűen kong az ürességtől. Egyedül a Last December című dal tetszett, az üde színfoltja volt a szettjüknek.
Backstreets Of Tennessee / Red Thunder / Monsters Ball / King Pin / Wrong End Of The Knife / It’s Killin’ Time, Baby! / Beaver Cage / Spittin’ Teeth / Last December / Magnolia Blvd.
A Fear Factory idei turnéjának több apropója is van. Az új felállás bemutatása mellett a zenekar legsikeresebb lemezének jubileumát is ünnepli, ugyanis az ’Obsolete’ album kereken huszonöt évvel ezelőtt jelent meg és repítette óriási magasságokba a zenekar ázsióját. Ennek fényében a Terminátor intro után a Shockkal ránk is törték az ajtót.
A dal alatt kialakult retró rockdiszkó hangulatot pedig tudták fokozni az Edgecrusher groove-jaival. Természetesen minden szem és fül azon a kissrácon volt, aki nem kisebb feladatot vállalt magára, mint hogy Burton C. Bellt pótolja. Az Olaszországból importált Milo Silvestro azonban könnyedén vette a feladatot, és lemezminőségben lehozta a dalokat.
Sajnos nincs valós összehasonlítási alapom, mert nem láttam a zenekart a legendás felállásban, de azt tudom, hogy egy szemernyi hiányérzet sem maradt bennem a koncert után. Talán a szőkére festett, oldalra fésült hajjal már egy picit átesett a ló másik oldalára, hacsak nem az volt a cél, hogy teljesen lemásolja az elődjét.
Aki esetleg amiatt hagyta ki az eseményt, hogy már nem Burton énekel, az bánhatja, mert egy tökéletes koncertről maradt le. A dobok mögé a Havokból elcsalt Pete Webber is kifogástalanul támasztotta alá Dino Cazares gitárjátékát.
Szerencsére a hangzás is elég hamar összeállt, ennek köszönhetően iszonyatosan súlyosan tudott megdörrenni a zenekar. Akad a diszkográfiában néhány lemez, amit nem kedvelek, de ebben a közegben még az ezekről elhangzott dalokat sem éreztem gyengének.
A Powershiftertől már egy üresjárat nélküli igazi slágerparádé alakult ki, a Martyr – Demanufacture – Zero Signal – Replica – Resurrection pedig tökéletes végjáték volt a végére. Nem tudom, korábban milyen volt a zenekar élő teljesítménye, de a jelenlegi felállás bivalyerős, és láthatóan élvezik a színpadi együttlétet.
Nehéz csúcspontokat kiemelni egy ennyire tökéletes estéből, de azt hiszem, én a Freedom Or Fire – Descent kettősnél és a záró Resurrectionnél értem el a testen kívüli állapotot. Jó volt megélni a pillanatot, amikor az egész terem együtt énekel és teljes szimbiózisban együtt lélegzik a zenekarral.
A Fear Factory a kilencvenes évek közepén nemcsak új lendületet adott a metálszíntér egészének, hanem meg is reformálta azt, a ’Demanufacture’ albummal pedig egyértelműen megelőzték a korukat. Sajnos annak a lemeznek a minőségét nem minden esetben tudták tartani, így a valódi áttörés elmaradt. Egy biztos, ezen az estén minden összeállt. Kifogástalan hangzás és egy csúcsformában lévő, az atomóra pontosságával játszó zenekart láttunk, amelyet még jó darabig nem felejtünk.
Shock / Edgecrusher / Recharger / Dielectric / Disruptor / Powershifter / Freedom Or Fire / Descent / Linchpin / What Will Become? / Slave Labor / Archetype / Martyr / Demanufacture / Zero Signal / Replica / Resurrection
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
