rattlead.hu
Facebook-os szerkesztőségi csoportunkban elsőként MetálBéci árulta el, hogy szerinte melyik zenekar készítette el az idei év (egyik) legütősebb thrash metal albumát. Gyorsan érkezett még néhány voks – más lemezekre, így adta magát az ötlet, hogy mindenki, aki szeretné, elmondhassa, nála miért az általa megnevezett alkotás kerülne a képzeletbeli dobogó tetejére. Íme, a végredmény!
MetálBéci: Angelus Apatrida – Aftermath
Tudjátok rólam, hogy elképesztő mennyiségű zenét kutatok fel, és éppen ezért képtelen vagyok év végi listákat készíteni. Illetve azt vallom, hogy az ízlésbeli különbségek okán nem hiteles azt mondani egyik vagy másik zenekar albumára, hogy jobb vagy rosszabb, mert az egyik black, a másik death, a harmadik pedig thrash stb. Ha már listáznék, akkor mindenképpen az lenne számomra a hiteles, ha stílusokon belül listáznék: a szezont a szezonnal, a fazont a fazonnal mérném össze.
A másik dolog, amiért nem listázok, mert mindenkinél előnnyel indulnak a régi kedvencek friss anyagai az új csapatok albumaival szemben – amúgy én is hajlamos vagyok erre –, pedig higgyétek el, akad bőven tehetség és igen jól sikerült album az „ismeretlen feltörekvők” között is, csak annyi az ő hendikepjük, hogy van kihez hasonlítani őket, mert 10-20-30-40 évvel le vannak maradva az úttörők mögött!
De nem is tudom, miért is írtam ezt most le nektek… Jaaaa, megvan! Azért, mert ha úgy tennék, ahogy nem szoktam, és mégis listáznék, akkor az új Angelus Apatrida album, az Aftermath betyár hétszentség, hogy a dobogón landolna! Valószínűleg a tetején…
Ebben benne van az is, hogy mekkora tudatos fejlődésen mentek át, mire ide eljutottak. Már az előző albumuk is szenzációs volt, most viszont tökéletesen eltalálták az arányokat, hiszen old school, de mai is, dallamos is, de zúzós is, következetesek, nem kísérleteznek minden albumon, hanem azt csinálják, ami mellett anno letették a voksukat!
Azt nem tettem hozzá, hogy a nagyágyúk anyagait nem vettem figyelembe, hiszen ők nem abban a ligában játszanak, mint az Angelus Apatrida. Továbbá az is kizáró ok volt nálam, hogy tiszta thrash legyen a zene, ne black/thrash, ne death/thrash, ne prog/thrash, mert ha ezeket is figyelembe veszem, akkor nem a szezont hasonlítom össze a szezonnal…
Sipy: Nervosa – Jailbreak
Számomra ennyire egyértelmű választás ritkán jön össze, mint most, mert hogy immáron több mint 30 meghallgatás után bizton kijelenthetem, hogy nálam a Nervosa idei, Jailbreak című korongja mindent visz! Minden, amiért a thrash metalt szeretni lehet (intenzitás, vadság, agresszivitás, komplexitás, rifforientáltság, sok ütemváltás), ebben az anyagban, más idei albumokhoz képest hatványozottan jelen van. B@szottul húzós anyag! Míg a műfaj legtöbb csapata műmájerkedve csak átlag thrash-elget, addig a Nervosa idei dalai csúcsminőségben, teljesen hitelesen közvetítenek egyfajta fiatalosan dühös, lázadó thrasher szellemiséget, ami nekem nagyon „begyön”! 
UFF!
Buga B: Legion of the Damned – Poison Chalice
A thrash örök és megingathatatlan; ezt a 2023-as év is egyértelműen bizonyította rengeteg visszatérő zenekarral (elég csak a Forbiddent említeni) és olyan baromi erős versenyzőkkel, mint a számomra teljesen új Xoth és Raider, vagy a már rutinos thrasherek a stílus megannyi szegletéből: Cavalera (egy teljesen felesleges Morbid Visions újrafelvétellel), Enforced, Voivod, Overkill, Exmortus, Nervosa, Angelus Apatrida, Sadus és Holy Moses. Plusz számtalan másodvonalbeli csoda, akiket a szerkesztőségi csoportból ajánlgat főleg Metálbéci nagy lendülettel, például a Defiatory vagy a Lowest Crature.
Én nem az underground legmélyebb bugyraiból választottam 2023-as thrash győztest, hanem egyik legnagyobb kedvencemet, a holland Legion of the Damnedet propagálnám erre a címre. Írtam is a Poison Chalice-ről: júniusban 4 és fél pontot adtam rá, és most sem adnék egy fikarcnyival sem kevesebbet. Igen, bőven van benne death metal is, de manapság miben nincs, szóval igenis van helye a bandának „az év thrash lemeze” díjért folyó küzdelemben. Lendület, brutalitás, telitalálat refrének – ennél több nem is kellett Buga B-nek 2023-ban, hogy egy banda lenyűgözze.
Mácsai Dani: Lowest Creature – Witch Supremacy
Elég kemény dió, hogy 2023-ban melyik a legjobb thrash lemez, hiszen ez elég szubjektív dolog, mivel mindannyian másképp vesszük szemügyre a thrash bandákat. Nálam nem olyan régen bukkant fel a svéd Lowest Creature idei albuma, a Witch Supremacy, de azonnal, első hallgatásra thrash-szerelem lett belőle. Erőteljes riffelések, jó dalszerkezet és hangzásproduktum, változatosak a dalok, és jól váltják egymást a közép- és gyors tempójú nóták. Igaz, a banda nem kicsit emlékeztet a Power Trip-re, de azt hiszem, ez a zenekar adja meg nekem azt az extrát, amitől úgy gondolom, hogy a Witch Supremacy az év thrash lemeze. Legalábbis számomra!
Reaper: Comaniac – None for All
Midőn Coly feldobta a kérdést, hogy kinél melyik lemez lett „az év thrash albuma”, gonosz vigyor ült ki az arcomra, mint az alkalmi utcai harcosnak, amikor úgy érzi, az előtte álló ellenfél piha! Bőszen listáztam az idén nekem tetsző black&thrash, thrash&black, deathened thrash, heavy thrashened black, black&death&thrash, meg még ki tudja, mi&mi&thrash cuccokat, amikor valaki benyögte, hogy nem addig van a’: semmi korcs cucc, csakis classic thrash jöhet szóba! Húha! A gonosz vigyor kínossá, majd síróssá vált. De nem tagadom, szerencsére erre is volt válaszom, sőt, tegnap estére négytagúvá bővült a szűk listám, míg végül ezt a frissiben kijött cuccot választottam Svájcból.
Hogy miért? Mert jó! 
Ami rögtön megfogott benne, az pont a letisztultsága. Semmi death vagy black hatás, csak színtiszta thrash. A két gitáros hihetetlenül képzett zenész, úgy játszanak a riffekkel, a szólókkal, hogy még most, X-edik hallgatásra is bevillan egy-egy új ritmus, hang, ami eddig fel sem tűnt, pedig minden hang nagyon tisztán, szépen, agyonkeveretlenül cseng az ember fülében. Tökéletesen lavíroznak és játszanak a hol lágy, hol pedig kemény ritmusszekcióval, miközben az ének semmi mást nem tartalmaz, csak őszinte dühöt. Az egész album úgy meg van csinálva, hogy alig találni rajta fogást, még a két lágyabb nótába is belecsempésztek itt-ott durvább részeket, hogy még véletlenül se lankadjon a figyelmed, de mindvégig ügyeltek a kellő frissességre, lendületre.
Konklúzió? Végre úgy hallgatok igazán technikás old school thrash cuccot, hogy nincs Metallica-utánérzésem!
Coly: Brainslug – Brainslug
Reaperrel előzetesen azon polemizáltunk, hogy a Metallica vajon még ma is thrash zenekarnak tekinthető-e vagy sem. Hetfieldék az irányzat Alapító Atyái voltak, ám már a ’90-es évek elejére olyan mértékben túlnőttek a zsáner keretein, a műfaj szupersztárjaivá, a világ egyik legnagyobb zenekarává váltak, hogy esetükben értelmezhetetlennek érzem ezt a kategóriát. (Ha thrash zenekar lennének, nálam ebben a kategóriában ők szállították volna az év thrash lemezét.)
Mint az talán majd év végi Top 10-es listámból is kiderül, nálam ez az esztendő elsősorban nem a thrash-ről (hanem a dallamos heavy/power muzsikákról) szólt. Ezzel együtt számos ilyen albumot hallgattam, és – kollégáim ajánlásainak köszönhetően – vannak is nagy felfedezettjeim. Nyilván nem véletlenül pörgött sokat nálam a Nemesis „False Reality”, az Exmortus „Necrophony” és a Hyperia „The Serpent’s Cycle” nagylemeze; a Phantom Witch legutóbbi alkotása után a „Forced to Worship”-pel is hozta a kötelezőt; a veterán Mezzrow pedig – 33 év kihagyás után – egy szenzációs anyaggal („Summon Thy Demons”) tért vissza a ringbe. Természetesen az Angelus Apatrida is egy remek alkotással rukkolt elő: legalább öt-hat lemezüket ismerem, de a mostani tetszik a leginkább. Ahogy Béci is írta, Guillermo Izquierdo és társai úgy maradtak kemények, hogy közben sikerült dallamos, fogós témákat írniuk.
Ami azonban végül felkerült az év végi tízes listámra, az a brit Brainslug – a zenekar nevével azonos címet viselő – bemutatkozó albuma. A nyolcszámos anyagot teljes értékű nagylemeznek mondják, holott a hossza alapján (alig több mint 22 perces) inkább az EP-k közé sorolható. Nálam ez az alkotás abba a vonalba illeszkedik, ahová a Hazzerd és a Crisix legutóbbi korongjai: energikus, vibrálóan fiatalos, virtuóz, játékos anyag. Az egyik poénja például az Oliver! című musicalben (vagy ahonnan talán többen ismerik, a Jégkorszak 2-ben) elhangzó Food Glorious Food című dal jellegzetes részletének átvétele. A Skolnick-iskolás, shredes, melodikus gitárjáték helyenként neoklasszikus hatásokról árulkodik. A száguldásból a csapat gyakran lassul vissza mosh-os középtempóra vagy crossover-es, rappelős sulykolásra. Az énekes Glenn Thomas, ha nem is dallamosan, de a zsánerben megszokott stílusban adja elő a nótákat, a kiabálós vokálok pedig Anthrax-esek, Suicidal Tendencies-esek. Mindezek fényében igencsak kíváncsi vagyok, mivel rukkolnak elő legközelebb a brit thrasherek.
Nálatok melyik lemez érdemelte ki „az év thrash albuma” címet?
