Fémforgács
Egy legendás, kultikus bandáról írni soha nem egyszerű feladat, főleg, ha az komoly változáson megy keresztül. A rajongók egy része a klasszikus lemezek visszatérésében reménykedik, mások az újdonság hiányát róják fel számukra, megint mások pusztán az irányvonalat nem érzik már magukénak. Nagy kérdés, hogy mennyi joga van bárkinek pálcát törni egy olyan zenekar felett, mint az amerikai Suffocation, akik kiemelt helyen ültek a tábortűz mellett, ahol megszületett a brutális, technikai tudás felmutatását is magáévá tevő death metal. Nem szokásom, de meghallgatás után kíváncsi voltam a sajtóban megjelenő reakciókra a lemezzel kapcsolatban, hiszen a banda búcsút mondott Frank Mullen dalnoknak, aki több, mint 30 éven át köszörülte a torkát a mikrofon mögött, komoly példát mutatva nemcsak saját korszakának. A mai tömegtermelésben felnövekvő generáció számára talán már hihetetlen, de Mullennek volt annyi egyedisége az extrém vokálon belül is, hogy felismerhető, jellegzetes vonássá váljon, amit nagyon sokan megpróbáltak már utánozni. Ő volt az egyetlen, aki az 1988-ig visszakövethető történetből végig kivette a részét, így leváltása nem lehetett egyszerű feladat. A legtöbb cikk, kritika az ő pótlásának sikerességét használja vezérfonalként, mintha nem lenne mellette ott a szokásos Suffocation minőség a zene tekintetében (Terrance Hobbs gitáros nem adja lejjebb egy bizonyos szintnél, de ez a fiatalabb tagokra is igaz). A vélemények megoszlanak, én pedig gyorsan le is szeretném tudni ezt a részét. Az új énekes Ricky Myers lett, aki nem kevés tapasztalattal rendelkezik ebben a műfajban, de azt is érdemes tudni róla, hogy ezt nagyrészt dobosként szerezte (élő fellépéseken a Suffocationban is ütötte már a bőröket beugróként).
Kiválasztásának legfontosabb oka az lehetett, hogy igencsak hasonlít az orgánuma a távozó Frankéhez. Az erre vonatkozó bizonyítékot a banda sem rejti véka alá, hiszen a friss korong záró darabjában, az Ignorant Deprivationben mindkét énekhangot hallhatjuk és ember legyen a talpán, aki meg tudja őket különböztetni.
Saját problémáim is itt kezdődnek… Ugyan Frank hangja a korai anyagokon végtelenül mély, elgyötört és őszinte volt, úgy gondolom, hogy az utóbbi évek, egyébként erős lemezeiben szépen lassan kiherélték az eredetiségét, sajátos artikulációja elveszett a stúdió falai között, ahogy a zene is a profizmus, az elkényelmesedés áldozatává vált. Itt megint jöhetnek az elmélkedések arról, hogy egy több, mint 30 éve működő, alapműveket szállító, betonbiztos minőséget képviselő zenekar tekintetében mennyire van létjogosultsága annak, hogy ezt számon kérjük tőlük. Az én válaszom: semmi. Ahogy megláttam a hat évvel ezelőtti …Of The Dark Light folytatásaként érkező Hymns From The Apocrypha borítóját, meghallottam róla az első tételeket, tudtam, hogy ez egy jó death metal anyag lesz, de semmiképp sem kiemelkedő, formabontó. Régi vágású technikázás vár ránk megszokott panelekből, a megszokottnál talán több gitárszólóval és az eredetihez hasonló, de egy hangyafasznyival élettelenebb, sterilebb vokállal. Az is elmondható, hogy ha nem is ér fel a most kezdődő Myers éra a korábbihoz, jelenléte ad némi frissességet, plusz energiát az összképbe, ami szintén elkezdett elveszni a múlt homályába.
Ha nem tornázzuk fel az elvárásainkat az egekig és nem várunk az egyébként már nyolcadik nagylemezen égbekiáltó kreativitást, akkor a csalódás sem valószínű. A sűrűnek tűnő 41 perc mélyén ugyanis ott rejtőzik a régimódi, hamisítatlan Suffocation esszencia: bizarr módon, de nem követhetetlenül gyűrűző dalszerkezetek, éles váltások és agresszív kitörések,valamint a főhajtásra ingerlő cammogások, menetelések. Ezek manapság már szinte elvárások a műfajban, de az alapokat egykor ők fektették le, a modern metal színtér pedig előszeretettel hivatkozik rájuk, miközben igyekeznek túlszárnyalni (néha több, néha kevesebb sikerrel) a tisztességesen öregedő mestereket.
Erről van itt szó leginkább, hogy a Suffocation rálépett erre az útra az új énekes, a “vérfrissítés” ellenére. A teljesen mainak mondható megszólalás ellenére az ötletek tárháza már kiapadt, viszont tréfát nem ismerve most is kihozzák magukból a maximumot. A hangzás tehát polír, ami a hangszerek lőfegyverként történő durrogtatását elősegíti, a hangulatból viszont képes elcsípni, de egy Suffocation lemezt nem feltétlenül az atmoszférateremtési képességek miatt teszünk fel forogni. Néhol akadnak próbálkozások, kóstolgatások a disszonancia, a kása irányába, főleg a lemez második felében, de egy pillanatra sem engedik ki karmaik közül a koncot, a véresen komolyan vett halálfémet.
Az eredmény egy változó intenzitású dalcsokor lett, ahol még a tételeken belül is akadnak finom mozzanatok, fogós aprítások, ugyanakkor innen-onnan ismerős megoldások. A lemezt nyitó, címadó tételnél még annyira nem találtunk egymásra, de a berobbanó Perpetual Deception azonnal bejött, akárcsak a Dim Veil Of Obscurity, amiben a gitárszólót sikerült végre ütős helyre tenniük. Az Immortal Execration a gyilkos groove-okkal válik hatásossá, a kedvencemmé lett Seraphim Enslavement pedig Eric Morotti koffein-infúzió utáni dobolásának következtében. Töltelékkel nem igazán találkozunk a hosszúnak mondható idő ellenére sem, egyedül pont a régi dalnokkal közösen összehozott záró tételt éreztem kevesebbnek valamivel.
A helyzet az, hogy ha a Hymns From The Apocrypha a 90-es évek elején, közepén lát napvilágot, akkor sokan még most is a csodájára járnának, most viszont nem más, csak egy korrekt, lazán technikázós death metal korong a felső ligából, a sok közül. Érdemes meghallgatni, időt szentelni rá mindenkinek, aki kedveli a bandát, kedveli a stílust, ugyanakkor a realitás talajáról sem szabad elrugaszkodnunk, ennek a történetnek hamarosan vége szakad. Ha készül még lemez, akkor viszont ezt a színvonalat ott is elvárom, mert még vevő leszek rá!
