Hard Rock Magazin
Öcsémmel közös kedvenc a Stratovarius, egyszer még Kassán is megnéztük őket (bár az neki Miskolcról közelebb volt, mint Budapest). Volt ugyan némi fennforgás az M3-as autópályán, de ideért időben, így korán odamentünk a Barba Negrába, hogy legyen parkolóhely, és persze a merch standon is legyen idő körülnézni. A nekünk szánt turnépólókat már az első pillanatokban elkapkodhatták, mert 15 perccel kapunyitás után már csak S-es és XXXL-es volt, így maradt a kapucnis dupla pénzért, meg a Strato-póló, Sonata Arctica nélkül.
A ‘Nordic Power Metal Titans’ turné germános pontossággal zajlott, a szervezők előre bejelentették a negyedórás csúszást a nagy tömeg miatt, hogy senki se maradjon kint, aki kíváncsi akár az első bandára is, de onnantól percre pontosan a megadott időben kezdett mindenki. A bemelegítő szerepet a Tim Kanoa Hansen nevével fémjelzett Induction kapta, a Helloween-gitáros fia nemcsak gitárosként, de zeneszerzésben is apja nyomdokain jár, dallamgazdag power metaljuk még az előzenekaroknak járó kásás hangzáson is átütött.
Nem nagyon vesződtek a bemutatkozással, ami nem is csoda, hiszen a tavalyi lemezt rögzítő csapatból csak ketten voltak ott, Hansen és Dominik Gusch basszer.
Craig Cairns énekes csak 2 nappal később, november 3-án csatlakozott a turnéhoz, mert másik bandájával, a Tailgunnerrel koncertezett, viszont kiváló vendégénekest hoztak Antonio Calanna személyében, akinek sikolyaira már az All For Metal koncertjén felfigyelt kollégám. Itt most festék nélkül egészen másképp nézett ki, de a hangja ugyanolyan érces volt.
A feltörekvő Hansen mellett a másik gitáros a csapatban Marcos Rodríguez (ex-Rage), az ő távolmaradása csalódás volt, pedig esélyes, hogy sokan rá lettek volna kíváncsiak, azért volt szokatlanul tele a Red előtti küzdőtér már az első zenekarnál is. Őt a görög George Thanasoglou (Orion’s Reign) helyettesítette, nagy átéléssel hozva a dalokat.
Dobosuk a sessionzenészként ismert Andi Rohde volt, aki egy rövid, de hatásos dobszólóval igyekezett felhívni magára a figyelmet. Megértve az indítékait, én azért egy félórás előzenekari szettbe nem pakoltam volna bele egy dobszólót.
Igaz, kétlemezes banda, de félórás műsorukban szigorúan a tavaly megjelent ‘Born From Fire’ dalait népszerűsítették, melyet egyébként a merch pultban is árultak (lemezt csak ők hoztak magukkal).
A rövid műsort záró Queen Of Lightot természetesen a gyönyörű magyar lányoknak ajánlották, a fiúknak szólt viszont a végén a Hall Of The Mountain King dallamszóló. A banda tehetsége az előzenekarokat sújtó kásás hangzáson is átütött, szívesen látnám őket újra egy hosszabb műsorral és jobb keveréssel.
Born From Fire / Fallen Angel / Scorched / Go To Hell / Queen Of Light
A Sonata Arctica 4 éve nem adott ki sorlemezt, sőt, akusztikus turnékat csináltak, így nem volt meglepetés, hogy egy best of-műsorral tértek vissza az elektromos zenék világába. Ami viszont elsőre meglepett, Tony Kakko Fehér Gandalfot idéző, teljesen hófehér haja. Viszont ha ez kellett ahhoz, hogy megújuljon, és a legutóbbi elektromos turnén hallott, eléggé szürke hangja újra régi fényében ragyogjon, hát legyen!
Henrik Klingenberg már a koncert elején is, és sokszor az este folyamán nyakba akasztható szintin nyomult, így épp olyan mozgékony lehetett, mint gitáros kollégái, sőt, időnként még a nagy terpeszt is felvette velük.
A hathúros shredder, Elias Viljanen a Black Sheep „Temple of the evil, Temple of the weak…” sorai alatt rendre ördögszarvat mutatott magának, amin jót mulattam, hiszen a bandába kerülése előtt nevének rövidítésével, E.Vilként adott ki három instrumentális gitáralbumot, amiket büszkén őrzök a polcomon.
Pasi Kauppinen basszusgitárosnak nem volt ilyen különleges művészneve, cserébe viszont kétszer annyit futkosott a koncert alatt, mint szólógitáros kollégája. Rendre feltűnt a bal oldalon is, pedig alapból a billentyűs emelvény előtt volt a helye.
Tommy Portimo nem nagyon villogott, „csak” tolta a biztos alapokat a zenekar alá, ahogy teszi már a kezdetek óta, ő az egyetlen alapító tag Kakko mellett. (Volt még egy harmadik alapító is a koncerten, de ő a Stratovariusszal lépett fel.)
Szolid animált háttér előtt játszották műsorukat, mely természetesen főként a korai időkre koncentrált, a ‘Silence’-ről 2, az ‘Ecliptica’-ról 3 dal is elhangzott, míg a Viljanen-korszak lemezeit csak a nyitó Closer To An Animal és az I Have A Right reprezentálta.
Még a stílusváltása miatt sokak által nem kedvelt ‘Unia’ is képviseltette magát kislemezdalával, a Paid In Full-lal. Én örültem neki.
Meg persze bemutatták az új dalt, a First In Line-t, mely nevéhez híven első a sorban a jövőre megjelenő vadonatúj korong dalai közül. Az énekes megígérte, hogy azzal a lemezzel is visszatérnek majd egy más tematikájú koncerten.
Az első két lemez klasszikus balladáit Kakko ülve énekelte, elemlámpák fényénél és karlengetések közepette, utánuk viszont sosem felejtették el felpörgetni a hangulatot, a 8th Commandment és az örök kedvenc FullMoon egyaránt alkalmas volt a feladatra. Utóbbiban háromezer boldog torokból szakadt ki egyszerre a „Run away, run away, run away”.
A csapat – és főleg Kakko – a régi formában tért vissza az elektromos koncertekhez, egyesek szerint jobbak voltak a Stratovariusnál is ezen az estén, és persze nem maradhatott el a ráadás végén a szokásos vodkadal, ami már védjegye a finn társulatnak.
Closer To An Animal / Black Sheep / First In Line / Broken / I Have A Right / Paid In Full / Replica / 8th Commandment / Tallulah / FullMoon // The Cage / Don’t Say A Word
Meglepetésre a dobszerkó maradt, csak a lábdob frontbőrt cserélték a logóval. A Stratovarius is pontosan kezdett, ők viszont teljesen más koncepcióval érkeztek, tavaly megjelent új lemezüket mutatták be a turnén. Rögtön a címadó Survive-val nyitottak, majd később még 3 dalt eljátszottak róla, a legprogresszívebb Brokent, a leghagyományosabb power metal dalt, a World Is On Fire-t és a leghosszabbat, a Frozen In Time-ot.
És persze közben olyan régi slágerekkel tüzelték fel a nézőket, mint az Eagleheart, a Paradise, a Speed Of Light vagy a Black Diamond.
Matias Kupiainen gitáros új színt vitt a banda életébe, progresszívebb irányba mozdítva azt, de persze a rajongók a régi Tolkki-slágerekre gerjedtek rá igazán.
Timo Kotipelto énekes is jó formával tisztelt meg minket, így tényleg felejthetetlen estét szerzett a három zenekar. Egy rossz énekteljesítmény agyon tud vágni egy koncertet. Mi most 3 nagyszerű frontemberi produkciót láthattunk.
És persze meg kell említenünk az este különlegességét, hogy Lauri Porra basszer apai örömei miatt a Sonata Arctica alapító gitárosa, Jani Liimatainen játszott basszusgitáron a Stratovariusban, persze öthúroson, hogy ne legyen akkora hiányérzete.
Vártam valami beugrást egykori zenekarába, de úgy látszik, még mindig feszült a légkör közöttük. Mindenesetre felszabadultan játszott, és ahogy hallottuk, szerencsénk volt, hogy láthattuk, mert ez volt az utolsó estéje, Lauri visszatér a kispapáskodásból a világot jelentő deszkákra.
Rolf Pilve dobos Portimóhoz hasonlóan szintén hozta a kötelezőt, de ő sem kívánt dobszólóval bizonyítani, külön odafigyelni rá inkább csak néhány nagy lezárásnál lehetett.
Jens Johanssonról viszont külön kiemelte Kotipelto, hogy ő a „famous toilet dude”, aki felrobbantotta egykor a Petőfi Csarnok vécéjét, és ezt még videóra is vették a Strato turnéfilmjéhez (azt hiszem, az ‘Infinite Visions’-ön volt rajta).
Az is kiderült, hogy másnap, november 2-án ünnepli születésnapját, ennek örömére felcsendült egy össznépi „happy birthday to you”, majd pezsgőt bontottak és koccintottak az egészségére a ráadásban.
A Winter Skies az ő szerzeménye, a közepén egy zongoraszólót is előadott szokás szerint előredöntött billentyűzetén, hogy lássa a nagyérdemű: nem csalás, nem ámítás, ő játssza azokat a virga szólókat élőben, nem samplerről mennek a futamok, mint egyes bandáknál. Később a Black Diamondot is az ő billentyűszólója vezette fel.
Kotipelto szusszanhatott egyet az instrumentális címadó (Stratosphere) és a Holy Light gyors részeiből összedobott egyveleg alatt, melyben elsősorban Kupiainen és Johansson villogott, de persze Liimatainennek is oda kellett tennie magát.
A főműsort záró Black Diamondban a csordavokált gyakoroltuk Kotipelto mester irányításával, az örök kedvenc Hunting High And Low-ban már a refrén éneklése volt a feladat minél nagyobb hangerővel. Persze mi voltunk a leghangosabbak, de ez csak a másnapi koncertig tartott, ahol az ottani közönségnek mondták ugyanezt.
Mindkét főbanda 75-75 percet játszott, az Induction 30 percével együtt 3 óra tiszta játékidőt kaptunk, húzós este volt, a holtakat is feltámasztotta volna.
Survive / Eagleheart / Speed Of Light / Paradise / Broken / Winter Skies / World On Fire / Stratosphere-Holy Light / Father Time / Frozen In Time / Black Diamond // Unbreakable / Hunting High And Low
A Sonata Arctica csak énekelt a vodkáról, a Stratovarius viszont ténylegesen pezsgőt bontott Jens Johansson közelgő születésnapja (fél órára voltunk tőle) alkalmából. Az Induction pedig stílusosan vezette fel a bulit, Tim Kanoa Hansen örökölte apja tehetségét és talált magának a turnéra egy Kiske képességű énekest Antonio Calanna (All For Metal) személyében.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
