rattlead.hu
„Hogyan mérjünk meg egy bolygót?” – teszi fel a költői kérdést a holland zenekar, és a lemez dalaiban meg is válaszolja azt: utazással. Szárazföldön és vízen, a glóbusz felszínén vagy a világűrben, bonyolult matematikai képletek alapján és más planétákhoz viszonyítva… Míg előző albumukon, a ’97-es Nighttime Birds-ön érzelmek és hangulatok, valamint az emberi kapcsolatok mélységeiben kalandoztak, René Ruttenék ez alkalommal kozmikus koordinátákkal jelölték ki zenei és gondolati mozgásterüket.
Második gitárosuk, Jelmer Wiersma távozását követően a csapat tagjai – Anneke van Giersbergen (ének), René Rutten (gitár), Frank Boeijen (billentyűs hangszerek), Hugo Prinsen Geerligs (basszusgitár) és Hans Rutten (dob) – úgy döntöttek: új utakra lépnek. Az egygitáros felállás nagyobb teret engedett az egyéb hangzásoknak és hangszereknek, így a How to Measure… albumon René didgeridoo-t és theremint is megszólaltat, lemezük zenei producere, Attie Bauw (Scorpions, Judas Priest, Gorefest stb.) pedig nem csupán a stúdiómunkálatokat felügyelte, hanem a hangszerelésből is kivette a részét, komputerprogramokkal és perkajátékával is színesítette a megszólalást.
A zenei kísérletezés eredménye egy, a klasszikus fémes hangzástól és a hagyományos dalstruktúráktól eltávolodott, szellős, pszichedelikus, ambientes muzsika lett, amelyben időnként még modern, trip hopos ritmusok is felütik a fejüket. Az alkotók kreativitása stílusbeli kötöttségek nélkül, szabadon szárnyalhatott, aminek eredménye egy monumentális, egy és háromnegyed órás alkotás lett. A stílusbeli váltás, fellazulás feltehetően jó pár régi rajongót eltávolított a csapattól, ugyanakkor a közönség egy új rétegének figyelmét is ráirányította a bandára. Én annak idején műsoros kazettán vettem meg a lemezt, és fel sem tűnt, hogy dupla albumot hallgatok (hogy felférjen a szalagra, talán le is hagytak egy-két dalt), csupán annyi tudatosult bennem, hogy baromi hosszú az anyag. A kis híján félórás címadó nótát nem egyszer közvetlenül elalvás előtt játszottam le, ami aztán agyamat az álmok csillagközi terébe katapultálta.
A muzsika erősen Pink Floyd-os, természetesen Anneke tündéri hangjával és szövegeivel. Alapvetően melankolikus, lassú dalokat hallunk, átlag hatperces játékidővel, amit a hosszú címadó még inkább felfelé tol. Ma, egy Anneke szólólemezen nem lenne türelmem az ilyen komótos tempóhoz, ez az anyag azonban a maga idejében nagyon telibe talált.
Amikor már éppen bealudnánk, Ruttenék egy kicsit mindig megzörrentik a cuccot: a Great Ocean Road-ban fémesen, szárazon zörgő, kissé iparias dobbal operálnak, a rá következő Rescue Me-ben lesz először keményebb a zene, majd érkezik az anyag legdinamikusabb nótája, kedvencem, a Liberty Bell. Most is, ahogy hallgatom, a hideg futkározik tőle a hátamon. Ebben hangzik el a „superheat” kifejezés is, ami aztán majd a csapat első, 2000-es koncertlemezének a címe lesz.
„We have fastened every belt
we cannot float out of our seats
It’s so enormously frightening
When our tail reaches superheat”
Ez egyben az első „űrutazós” nóta is az albumon, amely alatt Anneke hullámvasutazós énekétől lehet szédülős érzésünk.
A Red Is a Slow Colour-ban súlyos döndülések képében, míg a Probably Built in the Fifties-ben egy döngölős riff erejéig tér vissza a keménység. A másik végletet az olyan dalok képviselik, mint a The Big Sleep, amely markáns szintihangjainak és tempójának köszönhetően az anyag egyik leginkább modern hangzású, popos darabja; az ambientes ritmusok hullámain utazó Marooned; a South American Ghost Ride, amelyben Anneke eléggé formabontóan, kísérletezően énekel; vagy az Illuminating, amely nagyon távol áll mindenféle rockzenétől. Utóbbi dalok tényleg a csapat legfanatikusabb rajongóinak és egy egészen másfajta közönségnek szólnak.
Végezetül pedig felcsendül a 28 perc 32 másodperces címadó szerzemény, amelyet – ha odafigyelek rá – már 11-12 perc után is hosszúnak érzek, és akkor még több mint a fele hátra van. 
Talán nem véletlen, hogy a lemez japán, egy CD-s kiadásáról lehagyták ezt a nótát… Az elején az orosz űrközpont és az asztronauták beszélgetésébe fülelünk bele, majd kezdetét veszi egy látszólag vége-nincs utazás, meditatív, visszatérő, elhaló-felerősödő zenei motívumokkal, amit a legjobb háttérzeneként vagy altatóként hallgatni.
Monumentális alkotás (megnéztem: a Pink Floyd The Wall duplája is csupán bő 80 perces volt – ez több mint 103). Ennél a Mandylion, a Nighttime Birds vagy az if_then_else is jóval kompaktabb, befogadhatóbb alkotás, ezzel együtt én máig ezt az albumot tartom Annekéék csúcsteljesítményének, Magnum Opusának.
