Fémforgács
A modern metal éra egyik legmarkánsabban megjelenő jelensége a szélsőségek olyan kutatása, melyben alapvető elemként jelenik meg a disszonancia és a vele járó kiszámíthatatlanság. Saját ízlésem okán ezeket az anyagokat nagyon nehezen tudom megemészteni és jellemzően nem állnak a meghallgatásra váró lemezek piramisának csúcsán, de időnként vágyom az általuk keltett másság, furcsaság érzésére. A szűrőn tehát kevés anyag tud “átcsusszanni”, de ezek a kivételek rendre megtalálnak maguknak és letaglóznak. Ebben a szellemiségben alkot az olasz Vertebra Atlantis csapata is, akiknek második nagylemezét az I, Voidhanger kiadója vette a szárnyai alá. Úgy gondolom, hogy ez az istálló az igazán minőségi, de gyakorlatilag a végletekig kísérletező extrém bandák egyik fellegvára már jó ideje, így egy kicsit félve is ugrottam neki a promók közötti böngészés közben a hallgatásnak. Sokat lendített a dolgon a szép, letisztult albumborító és azon is meglepődtem, hogy maga az alkotás sem igazán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az élvezhetőség határvonalán egyensúlyozva próbáljon meg rajongókat szerezni magának. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy a trióként működő zenekar tagjai nem állnak messze a hagyományosabb fémzene világától, részükről ez a projekt pedig saját határaiknak, képességeiknek feszegetését jelentheti.
A pályafutását 2019-ben kezdő formáció, rutinos zenészek révén, nem is tökölt sokat, már 2021-ben bemutatkozott Lustral Purge In Cerulean Bliss című korongjával, amit egyelőre csak belehallgatás szintjén, az összehasonlítás miatt füleltem meg, de még fogok neki nagyobb időkeretet is szentelni. Annyi bizonyos, hogy a fejlődés nagy léptékű, persze nem kifejezetten a hangszeres kvalitások tekintetében, hanem érettség, dalszerzés szempontjából. A csapat atyja Gabriele Gramaglia, aki a progresszív, post-black vonalon mozog leginkább (Turris Eburnea, The Clearing Path, Summit, Hadit), de a némileg old schoolba hajló death metal sem áll rosszul neki (Cosmic Putrefaction). Hasonlókat lehetne leírni Riccardo Nioin dobosról, aki itt-ott a vokálba is besegít, mivel szintén kipróbálta már magát death metal és black metal oldalon is. A banda Gianluca Stagni basszerrel vált teljessé, akinek ez az első komolyabb projektje, de semmivel sem teljesít társai alatt.
A bla-bla után nézzük, miről is van szó. Fekete fém, halálfém keverékével találjuk szembe magunkat, ahogy az sejthető volt, ám a Vertebra Atlantis esetében ezen műfajok kísérletezős, hangulatos, néhol technikás egyvelegével találkozhatunk, nem véletlenül aggatták magukra az experimental jelzőt sem. Az összképbe befigyel némi fapados (néhány billentyű) szimfonikus, ambient hatás, a kavargó dobok révén egy csipetnyi jazz, atmoszférikus black metal andalgás, fuvola, tiszta ének és kórusok is, az anyag erejét mégsem a mérhetetlen változatosság adja, hanem annak mikéntje, ahogy ezeket a zenekar precízen és zökkenőmentesen összefésülte egyetlen hatásos zenei masszává. Egy pillanatra sem válik elérhetetlenné, megterhelővé és úgy gondolom, hogy akár a régi értékek kedvelői is bőséggel megtalálhatják benne a számításaikat. A zene mellett mindenképp meg kell említenem az ének változatosságát, hiszen már említettem a tiszta éneket, ami roppant hangulatos, de extrém vonalon is van mire feszítenie a hordának. Legyen szó a hörgésről, károgásról, mindkettőben széles spektrum mutatja meg magát. Ez különösen értékes számomra, mert rengeteg hasonló projekt szokott megbukni nálam az összetett zenei rendszerek mellett elkövetett lélektelen, unalmas vokális teljesítmények miatt. Lehet, valakinek furcsának hat majd, de a lemezt záró címadó dal például teljesen a tiszta vokálra támaszkodik és egyáltalán nem válik zavaróvá, sőt, az egyik legjobb szerzeménnyé válik. Ez sem a véletlen műve, mert az A Dialogue With The Eeriest Sublime gyakorlatilag fokozatosan bontakozik ki, tételről tételre hoz be új megoldásokat, elemeket, így nem unalmassá válik, hanem egyre jobban magával ragad.
Manapság hetente jelenik meg akár több olyan nagylemez is, amely a végletekig kívánja fokozni a elidegenítést és a kacifántos hangszerelést a káoszra való törekvés mellett, így nagy eséllyel el is fog veszni a Vertebra Atlantis a dömpingben. Egy hallgatással adjátok meg neki az esélyt, mert rengeteg kreatív, nem mellesleg élvezetes ötlet üti fel a fejét a barátságos 45 perces játékidőn belül. Ha valaki nem akar beleugrani a mélyvízbe, csak egy kortyot inna a disszonancia és az egyediségre való törekvés növekvő tengeréből, annak ez egy kiváló bevezető lemez lehet. Hiányérzetet egyedül a hangzás terén éreztem, mert a borítóképhez és a zenéhez mérten “langyosnak” mondanám. Valamivel több élesség, csilingelés kifejezetten jót tett volna a produkciónak.
