Rockvilág.hu online rockmagazin
Az a helyzet, hogy az úgynevezett szupergruppok tevékenysége nagyon ritkán tudja felkelteni az érdeklődésemet és az sem mellékes, hogy az ilyen jelzővel emlegetett produkcióknak sokszor több a füstje, mint a lángja. Márpedig a The Winery Dogs a szó legszorosabb értelmében vett szupergrupp, amit három olyan élő legenda, név szerint Richie Kotzen – gitáros / énekes (többek között Poison, Mr. Big), Billy Sheehan – basszusgitáros (többek között Steve Vai, David Lee Roth, Mr. Big) és Mike Portnoy – dobos (többek között Dream Theater, Liquid Tension Experiment, Adrenaline Mob, Sons of Apollo) alkot, akik miatt egyenként is érdemes jegyet váltani. Ám, ha még nem láttad őket ebben a formában, azért ott motoszkálhat a kérdés, hogy vajon mennyire működik ez élőben? Egy emberfeletti zenei képességekkel rendelkező trió tagjai hogyan férnek meg egy színpadon? Izzadságszagú lesz a végeredmény, vagy egy tökéletes rock n’ roll show?
Ráadásul még az is benne van a levegőben, hogy Mike Portnoy nagy port kavart Dream Theater-es visszatérése és a másik, Mike nevéhez kötődő szupergruppal, a Sons of Apolloval kapcsolatos múlt időben adott nyilatkozatok, vagy épp Billy Sheehan közelgő Mr. Big búcsú turnéja mellékhatásaként elkezdődött a The Winery Dogs történetének vígjátéka.
Egy szó mint száz, izgalmas vasárnap este elé néztünk.
A honi arénarock iskola friss végzősei, avagy long live spandex gatya
Komolyan érdekelne, hogy az SFV zenekar szemtelenül fiatal legénységét mi szél terelte a ‘80-as évek dallamos hard rock sodrásába, mindenesetre bevált a terv.
Erős túlzás lenne állítani, hogy a műfaj most éli reneszánszát, ám a fénykor lecsengése óta eltelt bő három évtized azt igazolja, hogy azért van még rá igény. Függetlenül attól, hogy a színpadot uraló ötös és a nézőtérről véletlenszerűen kiválasztott idősebb házaspár életéveinek összege nagyjából megegyezik, a szellős teltházzá duzzadó közönség nagy lelkesen két pofára falta a “Skid Row összest”.
A srácok döbbenetesen hitelesen hozták a letűnt korok sztárjainak örökifjú szellemét, és üvölt róluk, hogy bár ezen a pályán már régen megváltották mások a világot, mégis komolyan veszik az életérzést. Nyilván a háttérmunka is remekül működik, ügyesen építkeznek. Természetesen nem ez a koncert volt az első nagyszínpados fellépésük és biztos vagyok benne, hogy nem most hallottunk róluk utoljára.“Nagyító alatt” azért érezhető volt némi lámpaláz, elismerésre méltóan úsztak a mélyvízben.
És megszólalt a világ összes hangja…kétszer
A közelmúltban defibrillált The Winery Dogs idén jelentette meg a beszédes III című harmadik nagylemezét, és, bár nagy eséllyel szalmaláng életű lesz a reaktiválás, azért ezt a turnét még megkapta a nagyközönség. Ám bármennyire is sok a kérdőjel, abból, ami a koncert első percétől kezdve a színpadon történt, semmi feszültség nem jött át, csupán elsöprő lendület, vér profizmus és, amire a magam részéről a legkevésbé számítottam: örömzenélés.
Ez a három ember olyan magától értetődő magabiztossággal képes az “egyszerű” blues-rock alapokból nyakatekert ám mégis légies dalokat írni, hogy az elképesztő. A koncert közben fel is merült bennünk a kérdés, hogy egyáltalán szükségük van-e a próbákra, vagy egészen egyszerűen ösztönösen hozzák ki magukból a maximumot, amiből annak ellenére is egy határozott és egységes összkép kerekedik, hogy amúgy merőben különböző személyiségű és a maguk hangszerén egyedülálló teljesítményt nyújtó virtuózokról beszélünk. Ez már az a szint, ami nem tanulható, erre vagy képes valaki, vagy nem. Nem véletlenül bukkant fel a nézőtéren számos ismert forma a honi zenészek közül és hallgatták, illetve nézték végig leesett állal, ami ráadásokkal együtt 16 epizódra bontva a színpadon történt. 
Persze, megvolt az elmaradhatatlan szóló blokk is, ahol mind Mike, mind Billy kiélhették magukat, Richie mester pedig a ráadásban előadott Regret közben került igazán központba a gitárt billentyűre cserélve. Mike esetében dicséretes, hogy nem tolta túl a cirkuszt, sőt kifejezetten jó volt látni, hogy mennyire felszabadultan hozta le a koncertet. Ha szabad ilyet mondani, talán ő vitte igazán a vállán a showt, bár külön szimpatikus, hogy egyik zenész sem helyezte magát igazán az előtérbe, sőt Kotzen úr a front szerep ellenére meglepő módon kissé kimértnek tűnt, főként a koncert első harmadában, ám panaszra semmi ok, hisz Billy Sheehan felfoghatatlan profizmussal előadott basszus játéka így még inkább fókuszba került. Ez az ember nem együtt lélegzik a hangszerével, hanem ő maga a hangszer. Mintha egy külön kommunikációs csatorna lenne, úgy szólaltatja meg az öthúrost, és olyan helyeken fog le rajta hangokat, ami túlmegy a pofátlan muzikális magabiztosság minden létező határán.
A setlistet tekintve az eddig megtett út szépen össze lett foglalva, és az időtartamra sem lehet panasz, hisz minden igényt maximálisan kielégítő felejthetetlen zenei élménnyel lehetett gazdagabb, aki elzarándokolt erre a koncertre. Bármennyire is öröm, hogy Mike visszatér az Álom Színházba, nagyon nagy kár lenne ezért a formációért. Reméljük lesz tovább…
Cikk: Vérvizsla
Fotók: Pásztor Csaba *Kieron*
További TWD képek IDE KATTINTVA
