Fémforgács
Bár néha nekem olyan, mintha a COVID időszak meg sem történt volna, azért a pótolt koncertek nyomán mindig eszembe jut, hogy mennyire szar is volt az az egész (minden szempontból). Mert még mindig van olyan koncert, ami abból az érából tolódott. Ilyen volt a God Is an Astronaut fellépése is.
A jobb híján poszt-rocknak titulált zenekar, már az első lemezen olyat domborított, ami rajongókat toborzott a csapat köré. A Clive Barker Nightbreed-jéből felvett zenekarnév hűen tükrözi azt az állapotot, melybe a zenekar egy-egy hangzó anyagával képes taszítani a hallgatót. Az instrumentális koncepció ellenére az írek annyi színt képesek beleolvasztani a zenéjükben, hogy ember legyen a talpán aki megmondja mi történik majd a következő nótában (vagy akár adott nóta következő pillanatában). Varázslatosan ötvözik az elszállós/ gondolkodós részeket a durvább megmozdulásokkal.
Előzenekart nem kaptunk, utólag úgy gondolom, hogy ez nem is nagyon volt baj. Így is hatalmas élményben lehetett része a nagyérdeműnek. Ebbe a koncertbe nem lehetett belekötni. Az instrumentális zenekarokra jellemző módon igen erős vizuális varázslatot is kaptunk. A színpad mögött megjelenő képek csak ráerősítettek arra az érzelmi töltetre, amit maguk a nóták is átadnak. A csapat a Lateral Nois-al nyitott, hogy aztán bele is csapjon a Ghost Tapes egyik legzaklatottabb tételébe, az albumot is nyitó Adrift-ba. Aztán a csapat egyből felvonultatta a nyugodtabb, lebegősebb oldalát is, mivel következett a gyönyörű Epitaph.
A zene – csak úgy, mint lemezen hallgatva – egyből beszippantott. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzemények, nagyjából végignyargalva a teljes életművön (pl. The Last March, All Is Violent, All Is Bright, Fragile, Burial, Suicide By Star stb.)Az alap set zárásaként pedig más érkezett, mint a legkedvesebb nótám a csapattól, a From Dust to the Beyond. Aztán a nagy ovációnak hála, még egy ráadást is kaptunk a Spectres képében. Kiváló este volt!
Fotók: Dürer Kert, Réti Zsolt
