rattlead.hu
Ami az Apostolica létét üzletileg indokolja, az szól ellene művészileg. A színtéren ugyanis már jó ideje tevékenykedik egy markáns zenei világot képviselő, komoly rajongótábort maga mögött tudó, Powerwolf nevű csapat. Mellettük, utánuk ebben a szerepben mindenki más csak epigon, s mint ilyen, felesleges lehet. „Mi szükség van egy újabb, templomi díszletek között celebrált, egyházi hangulatú és témájú, szintetizátorhangokkal bőven nyakon öntött, operisztikus énekhangra kihegyezett, fülbemászó slágereket ontó produkcióra?” – kérdezik a fanyalgók, többé-kevésbé joggal. Ahogy az is logikus módon vetődhet fel bennünk, hogy a követők a jó eséllyel realizálható üzleti haszon reményében igyekeznek megismételni az egyszer már fényesen bevált receptet. És tény, hogy nem túl eredeti, amit az Apostolica csinál, viszont működik – legalábbis nálam.
A zenekarról nem sokat lehet tudni, és ez is ugyanúgy az imázsuk része, mint volt kezdetben a némileg hasonló muzsikát játszó Warkings-é. Nem lehetnek régi csapat, mert legelső kislemezük is csupán 2021-es, és bemutatkozó albumuk, a Haeretica Ecclesia is abban az esztendőben látott napvilágot. Egy nemzetközi projektről beszélünk, amelynek központi figurája az olasz gitáros, Gaetano Isaia. A többiek kilétét homály fedi, művészneveik révén bibliai prófétákat személyesítenek meg: Ézsaiás (Isaia) mellett Jónást (Jonas – basszusgitár), Malakiást (Malachia – dob) és Ezékielt (Ezekiel – ének), illetve az idei évtől egy ötödik „szent ember”, Jeremiás (Jeremiah – billentyűs hangszerek) is csatlakozott hozzájuk. A tagok állítólag az európai heavy metal szcéna veteránjai, akiknek arcát a promóciós fotókon egyen-fémálarc rejti. Ahogy a Warkings harcosai esetében, gondolom, idővel itt is tisztul majd a szereplők kilétével kapcsolatos homály. (Akik arra tippelnek, hogy a templomi zajbrigád a magyar Apostol zenekar és a Metallica tagjaiból verbuválódott volna, valószínűleg rossz nyomon járnak… 
)
Hallgatom az anyagot, és bár nyilvánvaló a Powerwolf babérjaival való ékeskedés, engem ez valamiért mégsem zavar. Talán mert más az énekhang. Mert több a gyors nóta, mint német pályatársaiknál. Mert a koktélból ezúttal hiányzik a (vér)farkasvér. És mert roppant jók a dalok. Mintha egy újabb remekül sikerült PW albumot hallgatnék, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy ez egy másik kaland, egy másik előadás.
Már az elsőként elhangzó címadó nótával igen magasra teszik a lécet: hetek óta folyamatosan megy bennem a refrénje, kifogva a szelet az olyan, szintén bombasztikus szerzemények vitorlájából, mint a Rasputin, a Gloria vagy a Heretics. Az ünnepélyes tempójú és hangulatú Tomorrow Belongs to Me pedig olyan, mintha egy karácsonyi nóták metalosított verzióját tartalmazó albumról került volna ide. Persze a feeling itt is ugyanaz, mint Erőfarkaséknál: ezerrel zeng az óóó-zós kórus, és Ezékiel ugyanúgy az r-t megnyomva énekli az angol nyelvű szövegeket, mint Attila Dorn vagy a néhai Peter Steele, és – a Rest in a Bed of Rosesben – itt is előkerülnek oroszos dallamok. Nagyon olyan, ám mégsem ugyanaz: a leginkább arra lennék kíváncsi, hogy a megveszekedett Powerwolf-rajongók mit szólnak a rivális falka feltűnéséhez. Én csak az egyértelmű koppintás miatt nem adok maximális pontszámot az arctalan apostolok (avagy pofátlan próféták) produkciójára, ezt leszámítva számomra az ősz eddigi legkellemesebb meglepetése az Animae Haeretica.
