Hard Rock Magazin
Nem vagyok az az akusztikus bulira járó típus, jobban szeretem ha istenigazából megdörren a motyó. Korábban a Sonata Arcticát néztem meg, és az akkor jobban tetszett, mint a zenekar korábbi koncertjei. És most megint egy akusztikus estén találtam magam, aminél számomra nem is annyira a két főszereplő volt vonzó, mint inkább a második fellépő. Persze azért egy Whitesnake-gityóst ilyen közelről látni, nem rossz. Főleg, hogy Joel Hoekstra a Trans-Siberian Orchestra oszlopos tagja, és na mégis… Szóval így indultam neki, egy igen fárasztó, családi betonozós nap után. Nem pörgetett fel a látnivaló, de nagyon jó volt, ezt elöljáróban elmondhatom.
Álomkezdés! Talán ez a legjobb jelző az estét felvezető Jósa Tamás és Gellér Akusztik műsorára. Olyan zenekar dalával kezdtek, akiket imádok, de még sosem láttam őket, és talán ezt a dalt sem hallottam még soha élőben. Ugyanis a páros a Firehouse All She Wrote-jával kezdte az estét. Már az első akkordoknál felismertem és végig full libabőrt okozott a dal. Szaladtam is előre a színpadhoz, hogy velük együtt énekelhessem a dalt.
Azt kell, hogy mondjam, hogy jól állt nekik, pedig Jósa Tamást korábban csak a Divided zenekar élén láttam, és az picit más. Illetve ez így nem igaz, mert az idei alsóörsi Tábor Fesztiválon nagy meglepetésemre az Iron Maidnem élén is ő volt. Akkor csak pár dalt tudtam megnézni, így ez is merőben más volt tőle.
Gellér Tomi nagyon jól vokálozott a másik Tomi alá, azt pedig, hogy ezt a fajta muzsikát mennyire jól játssza, volt szerencsém korábban már látni. Def Leppard és Toto dal következett, amik annyira nem voltak meg eredetiben, így a következő Europe-nótánál éreztem megint egy kis bizsergést. A balladák közül ezt is nagyon kedvelem, és mivel rég láttam a csapatot, nagyon jól esett. Más is így volt vele, a The Spider Accomplice hölgytagja az öltözőben beszélgetett Marco Pastorinóval, amikor erre a dalra félbeszakították a trécselést, és belehallgatott, annyira tetszett neki. Ezt a koncertjük közben mesélte el.
Majd egy picit meglepetésdal következett az Iron Maidentől, amiben Jósa Tomi igazán kiteljesedett, itt már komolyabb mozgás is járt a dal mellé, a székről is felállt. Hogy otthonosabban mozgott a „Vasszűz” anyagában, talán érthető a nyári koncertet tudván.
Az eredeti dalt az eredeti zenekar is előadta már jó párszor akusztikus verzióban, így nem okozott akkora meglepetést, a Bon Jovi talán legnagyobb slágerével fordultunk rá a záró tételre. Ilyen repertoárból nem hiányozhat egy KISS, nem is hiányzott. Azt kell mondjam, Jósa Tomi jobban énekelte a dalt, mint az eredeti csapat az egyik akusztikus felvételén. Nem voltunk ekkor még sokan, és nagyrészt távolabb állt a nép a színpadtól, de azért egyik-másik tételt jól fogadtuk.
Nekem nagyon tetszett, a kezdésért pedig hatalmas piros pont! Ha a White Lion, When The Children Cry is bekerült volna a műsorba, akkor nekem ott lett volna végem!
All She Wrote (Firehouse) / Two Steps Behind (Def Leppard) / I Will Remember (Toto) / Carrie (Europe) / Children Of The Damned (Iron Maiden) / Livin’ On A Prayer (Bon Jovi) / Rock And Roll All Nite (KISS)
Nagyon kíváncsi voltam, hogy az olasz Temperance zenekar főnöke, Marco Pastorino mit produkál szólóban, pláne akusztikusan. Nem csalódtam, iszonyat jó hangja van és egy végtelenül szimpatikus figura. Ja, és nem mellesleg imádja a Savatage és a Trans-Siberian Orchestra muzsikáját, és ő is ott volt 2015-ben Wackenben, amikor életem egyik, ha nem a legnagyobb koncertélményében volt részem.
Szóval Marco egy dal kivételével csak Temperance-dalokkal érkezett, de azokból megidézett három albumot is. Kezdésként rögtön két olyan, ami az utolsó korongon szerepelt, köztük a legnagyobb kedvencem, a Diamanti. Ez a dal ilyen verzióban is zseniális, a felkonfban meg is említett és rám mutatott mosolyogva. Mondjuk a pár perces átszerelés alatt láttam a setlistet és ennek a dalnak már akkor is láthatóan örültem.
Már az első dalban kiderült, hogy Marconak nagyon jó hangja van, és ezzel a hanggal „csak” vokálozik a Temperanceban és most már a Serenityben is. Szerencsés zenekarok! Műsora inkább volt egyfajta történetmesélős előadóest, mint koncert. Középtájt meg is mondta, hogy annyit beszélt a dalok közt, hogy a tervezett műsor egy dallal rövidebb lesz.
Ének, illetve pengetés közben folyamatosan mosolygott, tartotta a kapcsolatot velünk, sőt próbált minket bevonni. Persze a dalok végi tetszésnyilvánítás nem maradt el, meg is érdemelte a talján. Nagyon kíváncsi vagyok a hamarosan érkező legújabb Temperance-albumra, erről egy dalt már hallhattunk, ennek az akusztikus verzióját pedig ezen az estén láttuk.
A műsor után sikerült egy picit beszélgetnem Marcóval, megemlítettem neki, hogy az új Serenity-dal engem nagyon emlékeztet Meat Loaf stílusára, ez volt a terv, ahogy mondta. Sőt, a Temperance új albumán az utolsó nótát is Meat Loaf inspirálta, mert nagyon kedveli. Egyre jobban tetszik ez a srác, minden olyat kedvel, amit én is nagyon! Hangilag minden rendben volt, ráadásul az olasz csapatban hárman is énekelnek, és Marco simán hozta a váltásokat, akár a női részről volt szó, akár a másik énekeséről. Egy különlegesség is belefért, ugyanis a Scent Of Dye-t nem az eredeti angol verzióban énekelte, hanem teljes egészében olasz nyelven, a közönségben álló egyik hölgynek ajánlva. Aki amúgy végigénekelte az egész estét, de ezt különösen.
Hogy zárásként is maradjon egy kis csemege, tavaly jelent meg a Fallen Sanctuary formáció bemutatkozó albuma, amin Marco mellet Georg Neuhauser (Serenity, Warkings) és Gabriele Gozzi énekel, aki amúgy a tavaszi budapesti bulin erősítette a Temperance zenekart. Szóval ettől a csapattól érkezett a Broken Dreams, és a számot hallva utána kéne néznem ennek az anyagnak!
Én elsősorban miatta jöttem és még jobban megerősített abban, hogy figyelni kell, mit alkot Marco, a Serenity és a Temperance jövő tavaszi közös bulija pedig kötelező! Ha elővette volna a friss Serenity-dalt, a Reflectionst vagy a másik kedvenc Temperance-dalomat, az Of Jupiter And Moonst, akkor eszményi lett volna, így „csak” nagyon jó volt!
I The Loneliness / Diamanti / Daruma / Catch The Dream / Scent Of Dye / Stronger / Broken Dreams
Los Angelesből érkezett a harmadik fellépő duó, a The Spider Accomplice. Az este egyik nem megszokott momentuma volt az átszerelés gyorsasága, mindenki maga intézte, és nem hazudok, talán pár perc szünet volt két fellépő között.
A VK Lynne–Arno Nurmisto duó igen kellemes meglepetés volt. Az este igazi fekete lovai voltak, semmit nem hallottam róluk ezelőtt, de nagyon megfogták a közönséget. Rockzenei alapok érkeztek tőlük, de itt-ott egy kis blues, egy kis country elem is felfedezhető volt.
Kezdéskor mindketten gitárt ragadtak, amit azért Lynne néha letett maga mellé. Na, akkor kelt igazán életre a színpad, mert vérbeli frontasszonyként viselkedett, ahogy magát említette, utalva a korára, de azt meghazudtolóan viselkedett. Kíváncsi lennék, ha nem akusztikus blokkal lépnének fel, akkor mit produkálna.
Arno előtt is volt ugyan mikrofon, de ha jól emlékszem, csak az utolsó tételben vokálozott többet, illetve az Atmosphere dalban énekelt pár szót. De kitartóan pengetett, a színesítésért is ő volt felelős, Lynne inkább alapokat adott Arno szólói alá. Az alapok mellé nagyon jó hangokat kaptunk a hölgytől, nem éreztem egyik stílusban sem, hogy gyengébben teljesítene. Ezt a közönség is érezhette, mert nagy tapsokat kaptak a dalok végén, hamar a szívébe zárta a nagyérdemű a párost.
Lynne egy kis szösszenetet is megosztott velünk, amit pár órás budapesti tartózkodása alatt tapasztalt és amivel részben teljesen egyetértek. Azzal kezdte a mondandóját, hogy a városban sétálva meglepődött azon, hogy mennyire kevés utcai szemetes van. Kézben cipelték a szemetüket, míg „Losziban” szinte 50 méterenként van szemetes. Viszont ennek ellenére Budapestet sokkal tisztább városnak tartotta a hazájánál. Ez is valami… Szóval miután ilyenekkel szórakoztatott minket, egy hatalmas meglepetéssel szolgáltak. A Skid Row nagy kedvencem. Főleg a korai anyagok, bár az új énekeses verzió is felcsigázott, de most a régebbi csapat került reflektorfénybe. Két napon belül már másodszor, ugyanis a legnagyobb meglepetésemre előző nap a Retro Rádió reggeli műsorában lenyomták az 18 And Life-ot, most pedig az I Remember You került terítékre, amit szinte az egész terem a Lynne-nel együtt énekelt.
Eljutottunk a már említett Atmosphere dalhoz, amikor Lynne a felvezetőjében arra biztatott minket, hogy baromi egyszerű refrénje van a dalnak, amiben ha jelez, tartsunk vele. A „we are the atmosphere” még ment, de az „atoms filled with fear” már semennyire, bevallom én nem is értettem, mit énekel, de az első sort rendületlenül toltuk vele. A nóta alatt már nem bírt magával, és egy pillanat alatt a táncparkett közepére pattant, hogy a közönséggel karöltve énekeljen, pár selfie-t is begyűjtve.
Amikor mindketten gitároztak, akkor a vastagabb megszólalás jót tett a muzsikának, viszont amikor Lynne megszabadult hangszerétől, akkor sokkal élménydúsabb volt az előadás. Így volt jó, mindenből kaptunk!
Oil Meets Rain / Boots / Rebels And Riders / Find Me-I Remember You / Bring Me Some Water / Red & Green / Atmosphere / Butterflies
Két teljesen eltérő stílusú fazon volt az este fő fellépője, talán ezért (is) lett ennyire jó a buli! Joel Hoekstra maga a megtestesült minőségi rockzenész, míg Brandon Gibbs az ösztönlény.
Nekem legalábbis ez jött le ebben a közel másfél órában. Már a megjelenés is hatalmas kontraszt volt, Joel tiszta fekete szettben, szegecses cipőben, tele aggatva láncokkal, karkötőkkel, nyakláncokkal.
Brandon csapzott hajjal, sima farmer és kockás ing.
Hoekstra minimális mozgást mutatott be, szerencsére a mi oldalunkon állt, addig Gibbs terpesztett, térdelt, guggolt, a közönség közé jött. Hangszerük is merőben eltérő volt, olyan akusztikus gitárt még sosem láttam, mint ami Joel kezében volt. Ahol lyuknak kellett volna lennie, az zárt volt, eddig azt hittem pont az a lényege az akusztikus gitárnak. De majd a szakma elmagyarázza, hogy mi a különbség.
Gibbsnél egy látszatra többet használt akusztikus hangszer volt, a számok között be nem állt a szája, folyamatosan szórakoztató és vicces anekdotákkal szórakoztatott minket. Joel nagyon minimális szövegeléssel hozta le az estét, viszont a mosoly egyikőjük arcáról sem múlt el szinte egy percre se. Azért az látszott Joel játékán és előadásán, hogy nagy termekhez, csarnokokhoz szokott, a grimaszai, mimikája elég erős volt, hogy azt messzebbről is látni lehessen. A koncert után pár mondatot sikerült beszélni vele, mondta is, hogy pár hét és nagy arénákban, frakkban fog pompázni minden este, indul a Trans-Siberian Orchestra turnéja.
És akkor beszéljünk a muzsikáról is, ami a lényeg volt. Titkon reménykedtem egy TSO dalban, de csak minimális esélyt láttam rá. Elsősorban Brandon dolgai kerültek terítékre, mindjárt kezdésként két Devil City Angels nóta, majd jött a dal, amit mindenki velük együtt énekelt, a Poison legismertebb balladája az Every Rose Has Its Thorn volt soron, mert Brandon ott is szerepelt. Ugyan elsősorban csak turnégitáros-vokalistaként, de a tavalyi stadionturnén egy alkalommal Bret Michaels helyét is átvette a mikrofonnál, aki éppen kórházban volt aznap. Jó választás volt, mert ebben a dalban is néha mintha Bret hangját hallottam volna. Meg persze a miénket és Joel szólóját.
Aki amúgy relatíve nagyon keveset vokálozott, de zseniálisan játszott. Brandon meg is jegyezte az este folyamán, hogy a világ legjobbja, ami azért túlzás, de nagyon az elején van az biztos. Ami nagyon tetszett, hogy zökkenőmentesen váltott a pengetővel játszásból az ujjal való pengetésre és viszont. Közelről látni (kb. fél méter) nagyon nagy élmény volt, pedig nem vagyok egy gitárosfanatikus. De ha valaki jó és lazán hozza az akár bonyolult témákat is, azt nagyon tisztelem.
A teremben nagy számban voltak Whitesnake-pólósok, nekik (is) szólt a Love Ain’t No Stranger. Mindketten nyomtak egy kis akusztikus szólót, természetesen a saját stílusukban, Brandon ösztönből picit vadabbat, Joel szépet. Mert minőségben nem volt nagy különbség, mindketten azért mestereik a hangszerüknek. És eljött Hoekstra ideje is, szólólemeze került terítékre majd ő énekelte a Doors dalát, a Love Me Two Timest.
Még egy Hoekstra-dal ékelődött a nagy sikerek közé, igazi gigaslágerekkel fejezték be a koncertet. Az Is This Love nótát az is ismeri szerintem aki nem „kígyófanatikus”, itt jegyezném meg, hogy akár Gibbs is kisegíthetne a Whitesnake-turnékon, tök jól hozta azokat a dalokat. Egy újabb Poison dal után a záró tétel következett, aminél talán még hangosabban kiáltott fel a terem az első taktusok után és talán még hangosabban énekeltük a Here I Go Again sorait.
Igazi világszám zárta le ezt a nagyon erős estét, és természetesen vastapsot kapott a páros, ami teljesen megérdemelt volt. Nem vagyok egy gitárőrült, de ilyen közelről látni egy akusztikus gitáron játszó világsztárt hatalmas élmény volt!
Sajnos a TSO berkein belül csak a Youtube-on láthatom őt, de azért a jellegzetes mozdulatok, pózok itt is megvoltak, ami kis színt adott az amúgy sem unalmas műsornak.
No Angels (Devil City Angles) / Boneyard (Devil City Angels) / Every Rose Has Its Thorn (Poison) / Love Ain’t No Stranger (Whitesnake) / Brandon Gibbs-szóló / This Town (Brandon Gibbs) / Hard To Say Goodbye (Joel Hoekstra’s 13) / Love Me Two Times (Doors) / Joel Hoekstra-szóló / Is This Love (Whitesnake) / Until I Left You (Joel Hoekstra’s 13) / Something To Believe In (Poison) / Here I Go Again (Whitesnake)
Tökéletes kezdésről gondoskodott a magyar páros, Marco szerintem sokkal jobb annál, mint ahogy azt sokan gondolják és ahol most tart. Remélem, ez másoknak is ki fog derülni az elkövetkezendő időkben. Az amerikai duó nagy meglepetése volt az estének, mert nagyon szórakoztató volt amit előadtak. A két főhős pedig igazi profi, nagyon tudják, mi kell a népnek. És azt zseniálisan prezentálták!
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet az S8 Undergroundnak a lehetőségért!
