Fémforgács
A solymári lakótelep metál egyetlen hazai képviselője, az MWS (vagy M.W.S. ezt végül nem kérdeztem meg Both Andrástól, amikor a rádióban vendégeskedett, de talán mindegy is) hosszú idő után jelentkezett új lemezzel. A podcastben megismerhetitek a banda sztoriját, így arra most nem térnék ki hosszan, a lényeg, hogy 13 évvel a None of them Will Cross és nyolc évvel a The Last Tomato EP után itt a harmadik album, a The Final Spark, ami nyolc dalt plusz intrót tartalmaz majd’ fél órában. Igazság szerint azt tudom mondani, hogy pont elég is, egy lendületes és üresjáratoktól mentes anyag született.
Rögtön az elején szót kell ejteni a lemezborítóról, mert Vass Richárd munkája amellett, hogy főleg a képregényeket kedvelők számára lesz szemet gyönyörködtető sok-sok utalást is rejt. Egyrészt utal a zenére és a csapat kedvenceire is, de még inkább a koncepcióra, mert egyfajta laza szálon kapcsolódnak a dalok. Hogy Andrást idézzem: “…ahogy tönkreteszünk magunk körül mindent és mennyire reménytelen, hogy ebből valaha ki tudjunk mászni(…)”.
A lemez, ha nem tévedek akkor a Good Will Hunting egy ikonikus jelenetének hangjaival nyit, ami jól felvezeti az ezt követő nyolc dalt. Van ebben a rövid hangjátékban valami visszafogott, lassan kirobbanó feszültség, amit előbb az ébresztőóra szakít szét, majd a klipesített Spark rögzön fel is pörgeti a hangulatot. Ennél jobb nyitótételt nem is választhattak volna, hiszen ebben úgy érzem benne van az MWS esszenciája, ráadásul a lemez talán legkirályabb refrénjét is itt találjuk.
Persze ne aggódjatok, nem lőtték el az összes puskaport a legelején. A folytatásban érkező Struggle Within is egy igazi crossover energiabomba, amiben többek között jólesően némi Biohazard íz is felsejlik az alig három percben. A Motör In The Head egyrészt főhajtás Lemmy és csapata előtt, ugyanakkor egy olyan lendületes crossover cucc thrash/punk/HC beütéssel, ami kizárt, hogy ne legyen koncertkedvenc. A Wasting Life inkább a Slayer lassabb, borúsabb oldalát idézi, míg a beszédes című Uninvited Evil-ben meg a tipikus thrashes dolgok vannak ott.
A thrashelés tovább folytatódik a Numb Century-ban, ami tuka-tuka verzék után az üvöltős refrénnel megint csak üde színfolt a lemezen. Az utolsó előttiként érkező Havok Is All to be Found egy szélvész thrash témával indít, ami aztán visszavesz sebességből és egy – kicsit talán a korai Anthrax-et idéző – visszafogottabb témával folytatja, amit pedig egy olyan amúgy ezerszer használt hejjegetős csordavokállal folytatnak, ami várhatóan élőben kiválóan fog működni és annyira illik ide, hogy nem tudok miatta “pontot levonni”.
A záró és egyben az album leghosszabb tétele címet is birtokló Hammerstein-t meg azért tudom ajánlani, mert annyira egyben van. A közepén egy tipikus Metallica-t idéző leállás után egy jófajta thrash nóta kerekedik.
A banda rutinja megkérdőjelezhetetlen. még azt is mondanám, hogy jót tett a hosszú kihagyás, mert éhesen tértek vissza és volt idő kiérlelni a témákat is. Az pedig hogy mennyire jól szól, azért Gődér Csaba, az Angertea-s Mihály Gergő (Teaplant Studio) és Simi (No Silence Studios) a “felelősök”.
Egy izmos dalcsokorral tért vissza az MWS, akik erejük teljében vannak. Ha a szíved csücske a klasszikus crossover/thrash/HC, ezzel a koronggal nem lőhetsz mellé.
