rattlead.hu
Az előző napi Őszentségével történő sörözés után sem volt kérdéses, hogy erre a bulira mindenképpen mennünk kell, így a délelőtti regenerálódás után maximális lelkesedéssel indultunk neki az estének a párommal. Egyéb kerti teendőink miatt kis késéssel estünk be a Barba Negrába. Megmondom őszintén, lehet, hogy innentől el is engedem az állandó „érjünk oda nyitásra” heppemet, ugyanis ez az alkalom is bebizonyította, hogy így is simán bejutunk és nem kell fél órát sorban állni és a merch-pultot sem fosztják ki addigra (na, mondjuk ez nem biztos, hogy mindig állja a helyét 
).
Persze ehhez az is kellett, amit szomorúan konstatáltam újfent, ám most hatványozottan, írtó kevesen jöttek el (aha, a könnyű bejutás…). Tudom, október közepe, suli, rossz idő (egy ilyen bulihoz tökéletes egy ilyen komor este), ám az én olvasatomban ezek a bandák simán megérnek egy kialvatlan hétfőt, de azt is elfogadom, hogy nálunk ezek a vasárnapi szeánszok valahogy mindig is fekete bárányok voltak/vannak. A söradag megvétele után be is vetettük magunkat a terembe, ahol már zajlott a Harakiri For The Sky koncertje. Hiába ismerem őket az átlagnál nagyobb mértékben, valahogy mindig is a periférián mozogtak nálam, igazán csak az első egy-két albumukat hallgattam, de lehet, hogy ezt a téli estéken pótolni fogom, mert a banda egészen tisztes bulit nyomott. Nagyon átjött az a zene, amit nyomnak. Tömény, hömpölygő, black metalba oltott, dühvel átitatott melankólia… Semmi hacacáré, meg show, pont úgy, ahogy egy ilyen bandától elvárható. Nagyon tartalmas, szépen felépített számaik vannak, aminek hála nem érzed fárasztónak az igencsak hosszúakat sem. A legrövidebb az ott hallottak közüli kedvencem volt, a Homecoming: Denied!, az is kb. nyolc perces volt. A hat számukból négyet értünk el, de nagyon meggyőző volt, hangulati felvezetőként tökéletes választás volt, a záró Calling the Rain pedig egy kisebb balladának is felér, ha az ember csak erre a számra ért ide, már akkor megérte!
Hogy aztán az Omnium Gatherum stornozza az egészet, kicsit ki is lógtak a sorból 
. Ugyanis az ők melo-deathes zenéjük inkább az aktívabb közönséget célozta meg, tény, elég nagy sikerrel, de itt sem kellett nyomorognunk, annyira, hogy simán kisétáltunk a köv sör-feles adagért, kajáltunk és utána simán visszasétáltunk a helyünkre, az első sorokba. Hiába tekint vissza nagy múltra a banda, annyira sosem tudtak magával ragadni, megkockáztatom, hogy a gyűjteményemben nem is találnék tőlük semmit. De ez semmit nem von el a koncertbeli teljesítményükből, ami egyértelműen csillagos négyes volt. Ugyanis miután túltettem magam az erősen eltérő hangulatbeli váltáson, engem is teljesen maga alá gyűrt a banda pörgése. Olyan szinten kitöltötték a színpadot, hogy az ember csak kapkodta a fejét, éppen kit nézzen, kire figyeljen, kit hallgasson. Az énekes Jukka Pelkonen Duracell-nyusziként pörgött a számok alatt, lendületes előadásmódja, és a megjelenése bizony, igenis egy ilyen zenéhez illik, bár néha egy kicsit Bruce Dickinson-feelingem volt, amit mind a zene, mind pedig a megjelenése megerősített. Szerintem nem kicsit hasonlít rá . Úgy En Block, egy Maiden-feeling átjárt az egész buli alatt, annyi eltéréssel, hogy a zene azért érezhetően a keményebb – bár emészthetőbb – vonalát képviselte a metálnak. De nem is egy koppintáshoz volt szerencsénk, a bandának igenis megvan az erős stílusa, jellegzetességeik pedig remekül kidomborodnak egy ilyen bulin, mind engem, mind a páromat magával sodort a lendületességük, a dallamos, pattogó dalaik. Simán öt pont lehetett volna a buli, ha a vége fele nem dobtak volna be egy vonyító gitárszólót. Igen. Amúgy nem lenne bajom az ilyen szólókkal, de az egész este alatt nem hallottam egy nyújtott szólót sem, és az Omnium Gatherumnál sem éreztem, hogy oda való lett volna, az én addigi lelkesedésemet valahogy ki is zökkentette az a pillanat. Ettől függetlenül elismerésem a bandának. Rendesen odatették magukat, így aki még kómásan ténfergett, biztosan felébredt addigra.
És végre elérkeztünk, amire eredetileg is jöttem, bár nem tagadom, a fentebb taglaltak alapján olvasható, hogy azért eddig is csupa kellemes meglepetés ért, de vállalom, hogy én bizony elsősorban a Primordial miatt jöttem… És meg is kaptam, amit szerettem volna. Ha a két eddigi bandát összegyúrjuk, megkapjuk keltáink egy órájának minden esszenciáját. Már a nyitódalnak választott As Rome Burns hatalmába kerítette az addigra azért már felgyűlt társaságot (ennek ellenére simán besétáltunk az első sorba, uh. csak viszonylag felgyűlt…), az utána jövő új albumos How It End-nél már el is esett az ember ellenállása. A 2007-es album egyik legjobb nótája élőben is erős, és nyomasztó, a mély nyitó-riffek, a monoton „törzsi” dobolás, mint valamilyen áldozattétel vezette fel a bandát, Nemtheanga hangja szinte perzsel, ahogy a lángoló birodalomról énekel, mit énekel, megénekli! Mozdulatai szinte előadták a dalt, mint ahogy az utánuk jövőket is. a How It Ends bár érezhetően más kor szülötte, és nincs meg az a látnoki, komor ereje, mégis jó választás volt, folytatásnak. Róma bukása után már csak a mindenek vége jöhet. A heavysebb hangzás, a gyorsabb ritmus egy pörgős exsztázisba hozta az embert, a To Hell Or The Hangman, az előző album szintén erős nótája is helyett kapott így, a Coffin Ship nótánál pedig már a páromat is teljesen magával ragadta a zene, hiába ő eddig nem is ismerte őket. És nagyjából így lehetne folytatni a koncert további felét is. Mind a zene, mind a hangulat nagyon erős faktora volt a koncertnek, igazi Primordial esszencia volt az elejétől a végéig, a setlist pedig tökéletesen felölelte a 21. századi zenéjük minden aspektusát. Remekül felépített buli volt, mialatt Nemtheanganak arra is volt ereje, hogy a közönséggel való kapcsolatépítés ne legyen a hangulat kárára, pedig sokat kommunikált velünk, mind testileg, mind nyelvileg. Sajnos, minden jó véget ér egyszer, így a Primordial is – legnagyobb bánatunkra – befejezte a maga igen rövid fejezetét. Róma lángba borulásával kezdtük, minden birodalom bukásával végeztük.
Utánuk nem sokkal jött is az est „főbandája” (elméletileg a Primordiallal együtt Co-headliner bulinak indult, de nehéz lenne tagadni, hogy a közönség nagy része a PL-re jött), a Paradise Lost. És itt valami eltörött… Az újabb sörünkkel visszatérve már nagyban ment Enchantment, de valahogy nem tudtam felvenni a ritmust, pedig a Draconian Times albumot még szerettem is, most nem jött át, és ezt az érzést az utána jövő Forsaken is erősítette. Egymásra néztünk a párommal és láttam, hogy ugyanezt érzi, mint én. A Primordial koncertje után egész egyszerűen – legalább is nálunk – ez a zene valahogy kevés lett, mintha valamit elvenne az értékéből, erejéből. Így kimentünk, megittuk a sörünket, és most először nem éjszakaival mentünk haza, otthon pedig folytattuk a Primordial estet.
Mivel egy beszámolónak illik mindenre kitérnie, így bizony a cikkem végeztével sajnos nem tudom nem szóvá tenni, hogy bizony a technika ördöge itt sem volt az oldalunkon. Bár én is értékeltem az egész buli félhomályos hangulatát, és én nem panaszkodhatok, elvégre kb az első és a negyedik sor között ingáztunk, néha bizony szinte alig lehetett kivenni a zenekarokat, annyira tompa volt a fény. Hátul el se tudom képzelni, mit láthattak pl. a Primordialból, és a hangzás továbbra sem megy. Néhol szinte csak a gitárt lehetett kivenni, vagy épp nagyon kongott az egész, BÁR, ez az este még a jobbak közé tartozik
Reaper
A Reaper által fentebb taglalt körülmények miatt nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy véleményt alkothassak a Paradise Lost koncertjéről, amely az Vltima Ratio Fest elnevezésű turné keretében tette tiszteletét Budapesten a Harakiri for the Sky, az Omnium Gatherum és a Primordial társaságában. Nagy várakozással tekintettem Greg Mackintosh és társai fellépése elé. Sokszínű életmű az övék, és tulajdonképpen minden zenei korszakukat meg tudom hallgatni, ha nem is áll hozzám egyformán közel az összes. Kicsit enerváltnak éreztem a kezdésüket, de aztán belelendültek, már amennyire a húzós középtempókat annak tekinthetjük a kisebb mértékben death-es ízű, gyakran azonban doom-osan hömpölygő nótákban. A koncert hangzása nem volt tökéletes, ahogy a világosítás sem, de a fényjáték hangulatosságát nem vitatom. Az Enchantment-tel nyitottak, a Forsaken-nel folytatták, a harmadik nótára (Faith Divides Us – Death Unites Us) már meggyőztek, utána pedig egyre inkább bólogatásra késztettek az angolok. A Requiem-et a zseniális One Second követte, utánuk egyik legnagyobb kedvencem, a Hallowed Land csapott oda! Nick Holmes hagját helyenként gyengének hallottam az est folyamán, amely meglehet, hogy a hangosítás számlájára írható, ám összességében tetszett az énekteljesítménye. Greg Mackintosh számomra egyéniség a gitárosok között, de nem csupán az extrémebb hajviselete miatt. Kimondottan szeretem a játékát, dallamvilágát. Szólói egyediek, jól felismerhetőek, az Icon és Draconian Times albumok különleges világával felért a csúcsra. Hű társa, Aaron Aedy a kezdetek óta kiválóan dolgozik össze vele a hathúroson, ahogyan Steve Edmondson basszer is stabilan alapoz a kezük alá, immár 35 esztendeje. Rutinjuk a színpadon is hibátlanul érvényesült. Jó volt a The Enemy és a No Hope in Sight, de az As I Die, no meg az Embers Fire mozgatta meg igazán a hallgatóságot! Kis hatásszünet után a kihagyhatatlan Say Just Words csendült fel a ráadásban, majd az Obsidian album Ghosts című dala zárta a műsort.
Mindent összevetve -a kisebb hiányosságok ellenére- nagyon tetszett a PL előadása, viszont remélem, legközelebb hosszabb programmal örvendeztetnek meg bennünket, mert azért nekem egy Gothic, egy The Last Time, egy Shades of God vagy egy True Belief nagyon hiányzott ezen az estén!
John Quail
