Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers
Honlapok:
www.edgeofforever.it
facebook.com/edgeofforeverband
Alessandro Del Vecchio, ez a zömök kis talján akarnok nem született frontembernek, hiszen leginkább a Tolkien-féle Hobbit törpjeire emlékeztet. Valószínűleg ezért is húzódott vissza a hangszere(i) - leginkább a szintetizátor -, illetve a keverőpult mögé. Fölsorolni is nehéz lenne, hány projekt és lemez háttérmunkáját végezte bérmuzsikusként, dalszerzőként, hangmérnök-producerként. Ebben a minőségében a teljesítménye nem egyenletes, bár igénytelennek semmiképpen sem mondható. Mindig megvan nála a magas szakmai színvonal, ha az igazi inspiráció olykor, az eredetiség pedig szinte mindig hiányzik is belőle.
Bár az Edge Of Forever története a 2000-es évek elejéig nyúlik vissza, az első lemezeken még nem ő, hanem egy bizonyos Bob Harris énekelt. Hosszabb kihagyás után az együttes 2019-ben gyújtotta be újra a rakétákat, s immár vállaltan, következetesen Del Vecchióval a reflektorfényben - azaz a mikrofon mögött (is). Az új érából a 2022-es "Seminole" volt az a lemez, amiről először írtunk. Meglepetésemre, tök bejött az az album, még akkor is, ha Del Vecchiónak igazából nem mutatta új arcát, sem vokálisan, sem zeneileg nem különbözött a számtalan projekttől, amelyben komponistaként, producerként részt vállalt.
Del Vecchióban van valami különös vonzódás az amerikai őslakosok világa iránt, a tematika részben és bizonyos értelemben most is folytatódik, bár a lemezborító grafikája kevéssé indiánosra, ám elég barlangrajzosra sikeredett. A muzsikában ez az "amerikás" hozzáállás csak annyiban jelenik meg, amennyiben nyomokban tartalmaz keveset Bon Jovi olykor vadnyugatos hajlamaiból, illetve a klasszikus amerikai AOR/ hard rock vonulatból.
A "Semiole" alapvetően tetszetős világa köszön itt vissza, talán túlságosan is. Elég egyneműnek tűnik a dolog, jót tenne némi változatosság a dalszerzésben, megszólalásban; ezt talán más dalszerzők bevonásával meg is lehetne oldani, de itt - s ezt tudomásul kell venni - az utolsó hangig minden Del Vecchio agyából pattan ki. Személy szerint azt találom hosszú távon fárasztónak, hogy szinte végig vastag "kórus-effekt" van ráküldve a énekre, mintha egyszerre vagy ötven kis Del Vecchio süvöltene a mikrofonszobában. Ez kicsit mesterkéltté teszi az egészet.
Ebben a stílusban elég szokatlan, hogy a címadó egy hét részes, 23 perces szerzemény, bár a különböző részek között szinte minimális a zenei összefüggés - nem úgy, mint egy monumentális Neal Morse opuszban. Ez a vonal nekem jobban bejön..., talán errefelé kellene elindulni, beleértve az instrumentális részek, szólók tudatos fölhízlalását. Mindent összevetve nem túl emlékezetes, de mindenképpen élvezetes hallgatnivaló.
Tartuffe
