Fémforgács
Spiekeroog egy egészen apró, Németország partjaitól néhány kilométerre lévő északi-tengeri sziget, aminek termete ellenére egészen komoly történelme van. Sokan eredeztetik a nevét a “tároló” kifejezésből, ami ugyan hivatalosan nem bizonyított, de igencsak meggondolandó azt a tényt figyelembe véve, hogy a középkori kalózok kedvelt rejtekhelye volt. Használták kikötő gyanánt, de itt tárolták, cserélgették a “lopott szajrét” is. Később kézről kézre került ez a terület, jellemzően különféle nemesi családok tulajdonát képezve, akik néha megművelni szerették volna, máskor meg pusztán üdülési céllal keresték fel. Ahogy a körülötte lévő szigetcsoport, mára élővilágának és természeti adottságainak köszönhetően ez a sziget is a világörökség részeként van számon tartva, így manapság már nem olyan egyszerű lakossá válni. A sziget nevével azonos település lakói azonban mindezt elmondhatják magukról, legyen szó hentesről, villanyszerelőről (lévén, hogy a szigeten csak pár elektromos autó lézeng), vagy egyetlen metal zenei formációjukról, a Temple Of Dread tagjairól. Ezen információk birtokában szinte mindenki azonnal a homlokára csaphatna a borító megtekintése után egy erőteljes “aha” felkiáltás kíséretében, de a valóság az, hogy a hajósnak bizony vajmi kevés köze van a szigetlakók világához, saját egészen elszigetelt történetéhez.
A holtak és lidércek között magabiztosan evezőnek feszülő alak ugyanis nem a helyi halász szakszervezet marcona képviselője, hanem a görög mitológiából ismerős Charon, a révész alakját hivatott bemutatni. Mindezt természetesen erőteljes death metal hagyományok, hatások kíséretében, hiszen a sokszor a modernebb Halálhoz hasonlított, csuklyás csontkupac az eredeti mitológiában, leírásokban kimondottan emberszerű figuraként mutatkozott. A dalcímek sem szeretik a zsákbamacskát, így hamar rádöbbenhetünk, hogy egy, az antikvilág purgatóriumában alámerülő csapattal állunk szemben. Mindez nem újdonság, sőt akár elcsépeltnek is nevezhető, de a helyzet az, hogy a Temple Of Dread egész jó zenei körítést pakol össze az alvilági túrázáshoz.
A 2017-ben alakult zenekarnak ez különösebben nem okoz kihívást, hiszen nem kezdőkkel van dolgunk, de az tény, hogy szükségük volt egy “összeszokási, bejáratási” időre, mert ha a céljukat illetően nem is voltak számottevő eltérések közöttük, ennek a receptúrának szüksége volt az érésre. Érezhetően brutális különbség van a 2019-es Blood Craving Mantras és az egyébként negyedikként megjelenő új anyag között. A gyors egymásutánban megjelent albumok után alaposan felszívták magukat és végre letisztult formában gondolkodtak. Jens Finger (Slaughterday, Obscenity) ős-death metalos morgása finom különbségek révén, de sok érzelmet képes átadni, Markus Bünnemeyer (Thrashhammer, Slaughterday) pedig csúcsra járatja a basszust és az elektromos gitárt is.
A riff áradat, ami úgy korbácsol minket, mint a képen a lidércek hullámzó serege Charon csónakját, tökéletes összhangban van a bandát életre hívó Jörg Ukennel (Adversvm, Nocta, Crown Of Grief, Rumble Militia, Mandrake), aki dobosként szerepel a legtöbb leírásban, de a felvételekért is felelős volt, mivel ő annak a stúdiónak a feje, ahol a munka nagy része zajlott. Már csak ezért is rohadt jó a megszólalás, a dobjáték pedig egészen szórakoztató. Marcona, régi sulis death metalt kapunk tehát, de nem a kriptákban otthonosan mozgó fajtából. A Temple Of Dread inkább a 80-as évek death/thrash gyökereinél érzi jól magát és a heavy metal jelzőt sem feltétlenül szégyellnék magukra aggatni. Egy igazi ősi olvasztótégely ez az egész album, mert úgy szól, mint egy melodikus irányzattal nyakon öntött korai Possessed, Death, Pestilence, Morbid Angel, Obituary.
A szórakoztatás, dallamosság és a kiváló stúdiómunka tehát előny, de mindig akad néhány gyengébb pillanat is. Ez a zenekar esetében az, hogy a 10 szerzeményből, ami nagyjából háromnegyed órát ölel fel, nem mindegyik telitalálat. Kifejezetten a hosszabb dalok (Damnation, All-Consuming Fire) fulladtak unalomba nálam, míg a rövid, tüzes tételek teljesen jól működtek. Lehetséges, hogy a kalandozások, nyújtások helyett érdemesebb lenne még jobban ráfeküdni a keményebb zúzdákra, mert azokban minőséget képvisel a csapat.
