rattlead.hu
A cikk címe természetesen nem szó szerint értendő, elvégre nekünk sincs „worstmeterünk”, de még csak tökéletes véleményt sem biztos, hogy mi fogunk közzétenni. Ám meggyőződésem, hogy mégis minden embernél előfordult legalább egyszer, hogy az adott zene hallatán elborzadt, megrettent, mint a képen látható hölgy is. 
Az igazi összeomlás pedig akkor következik be, amikor ezt az állapotot egy kedvenc bandánk okozza, vagy legalábbis eladdig nagyon tetsző albumok után következik be. Buga kolléga feltett hát egy körkérdést kollégáink között, írják meg, melyik album volt hatalmas csalódás, vagy okozott rezignált tudatállapotot.
WATCHTOWER: CONTROL AND RESISTANCE (1989)
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy kedvelem a korai Dream Theater és Fates Warning anyagait, ahogy a brit Threshold zenéjét is, tehát nem áll távol tőlem az úgynevezett progresszív metal. Most akkor következzék a szentségtörés… A sokak által ajnározott Watchtower második albumáról, a Control and Resistance-ről annyi jót olvastam/hallottam annak idején, hogy meg is vettem CD-n. Van azonban, ami nekem is sok (vagy inkább sokk), mivel nem vagyok egy free jazz rajongó. Márpedig, amit ezen a lemezen művelnek, ahhoz nem elég kifinomult az ízlésem. Néhány részlettől eltekintve rohadt nagy káosz a zene úgy, ahogy van, holott az egyik gityós Ron Jarzombek, aki ugyebár a kiváló dobos, Bob Jarzombek (Riot, Fates Warning, Halford stb.) öccse. Ha mégis túlteszem magam ezen az „apróságon”, még mindig ott van Alan Tecchio rettentően idegesítő visítása. Tudom, rengetegen imádják a munkásságát, de amit itt leművel… Mint valami herélt kakas, jóformán le sem jön a padlásról, szétszirénázza az egész anyagot. Pedig istenemre mondom, kedvelem Sean Peck stílusát is, aki szintén az egekben jár gyakorta, de ez a Tecchio gyerek számomra nem kicsit tolta túl a magasakat. Nincs kizárva, hogy a hangszíne és dallamvilága taszít ennyire. Talán nem meglepő, hogy néhány próbálkozás után el is adtam a CD-t, aminek már vagy 20 éve. Mielőtt leírtam e sorokat, hála a stream-elés lehetőségének, azért meghallgattam újra ezt a fúziós agymenést. A véleményem továbbra is fenntartom, amely – természetesen – szigorúan szubjektív! És most jöhet a Tecchio/Watchtower hívők általi meghurcolásom!
John Quail
NIRVANA: BLEACH (1989)
Az első ilyen lemez, ami eszembe jut, a Nirvana debütalbuma, az 1989-es Bleach, amit a vásárlás másnapján visszavittem oda, ahol vettem, a Blaha Lujza téri Elektromos Krokodilba. 1991-92 környékén járhattunk, néhány nappal korábban megvettem a Nevermindot, tetszett, így további Nirvana-nótákra éhesen tértem be az említett lelőhelyre. Hazavittem a Bleach-et, hallgattam, és nem értettem, hogy mi ez a szar, mi ez az antizene. A Nevermind fogós dalai után különösen fülsértő volt a Bleach nótáinak primitívsége. Mondtam az eladónak, hogy bocs, soha nem csináltam még ilyet, de ez annyira nem tetszik, hogy becserélném egy másik műsoros kazettára. A srác szó nélkül belement, így tettem szert a Soundgarden Badmotorfingerjére, ami viszont hamar nagy favoritommá vált.
Később persze a Bleach-et is gond nélkül meg tudtam hallgatni, de akkor óriási csalódásként éltem meg a vele való találkozást – egy nóta kivételével, hiszen az About a Girl már akkor is tetszett, és ma is a kedvenc Nirvana-dalaim egyike.
Coly
SABATON: THE WAR TO END ALL WARS (2022)
Amikor megszületett a cikk ötlete, már a legelején kiderült, hogy szinte mindenki másképp értelmezi a feladatot (szokás szerint), így meglehetősen vegyes lett a kép. Hosszas gondolkodás után nálam is egy meglepő album lett a befutó. Aki ismeri a zenei ízlésemet, vélhetően valami thrash lemezre tippelt volna, amit ki nem állhatok, én mégis a háborús metal nagyágyúit, a svéd Sabatont választottam, azon belül is a The War to End All Wars albumot. Hogy miért? Nos, annak kacskaringós története van.
Az egész nagyon messziről indul, konkrétan onnan, hogy egy jó barátnőm olyan 10 éve megmutatta nekem a bandát, és a zseniális koncepció azonnal beszippantott: dallamos refrének, háborús témák, kellő keménység. Azonnal kedvencek lettek az olyan nagyívű, mégis azonnal magukkal ragadó számok, mint a Primo Victoria, a Ghost Division, a Swedish Pagans vagy a szuper vicces Metal Crüe. Az albumok közül a mai napig hallgatom a The Art of Wart, tehát nem vagyok alapvetően rosszban a bandával, sőt.
Persze egy idő után elfogyott a lendület, annyira nem követtem a banda pályafutását, nem igazán szántam időt arra, hogy az újabb albumaikat is megismerjem. Így érkezett el 2022, és a The War to End All Wars lemez. Abban az évben augusztus 20-át a metal társadalom egy Sabaton-Avatar-Dynazty hármas koncerttel tervezte ünnepelni a régi Barba Negrában, és mivel a Dynazty nagyon elkapott abban az évben, gondoltam, megnézem egyúttal a Sabatont is, ha már ott vagyok. Előtte azért rendes koncertre járóként meghallgattam az aktuális Sabaton lemezt. Mondhatni, nem taglózott le a korong, akkor még csak legyintettem, hogy egy hallgatás nem hallgatás, úgyis jóra hallgatom majd a koncert után ezt is. De az élet máshogy tervezte….
A Dynazty és az akkor frissen megismert Avatar szupersztár koncertet adott, így minden adott volt ahhoz, hogy a Sabaton megkoronázza az estét egy letaglózó előadással. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ahogy a srácok belecsaptak a húrokba, hirtelen nagyon elkezdtem unatkozni. Valahogy borzasztóan klisésnek, elcsépeltnek és giccsesnek éreztem az egész produkciót, ott is hagytam a koncertet három szám után.
Ott és akkor hasított belém váratlanul, hogy ez már nem az én zeném, sőt, kifejezetten idegesít. Azért adtam még egy esélyt az új albumnak, de azt is kifejezetten klisésnek, giccsesnek és egy picit kínosnak is éreztem az állandóan ismételt recept és a megtapadni képtelen dallamok miatt is, szóval ott végleg elengedtem a Sabaton kezét.
Ettől függetlenül a régi számokat a mai napig szívesen meghallgatom, de akkor ez az album+koncert kombó eltört bennem valamit, és a srácoknak nagyon nagyot kéne alkotniuk ahhoz, hogy ezt jóvá tegyék nálam.
Buga B.
NAPALM DEATH: SCUM (1987)
Bocs, de én megkerülöm a kérdést, és nem a legrosszabb lemezre szeretnék mutogatni (kevés vagyok hozzá, hogy rátaláljak), hanem arra, ami a legkisebb hatást gyakorolta rám, amikor megismertem. Amikor a Napalm Death feltűnt a radaromon, nekem már ott volt a Coroner, a Voivod, a Mekong Delta meg a Celtic Frost – és ilyen háttérrel ugyan miként reagálhattam volna a Scum-ra? „Aha…oké…” – kábé ennyi. Vettem az adást, és olykor élveztem is, de ez a lemez valahogy mindig kimaradt az uzsonnás táskámból. Nem akarok elitista bunkónak tűnni, csak nem szeretem, ha pofoznak. Nekem az akkori ND zenéje olyannak tűnt, mintha egy rablóbanda körbe állna, és ki akarná verni belőlem a sz..rt. Mást vártam a zenéktől, nem ezt. Én barátokra vágytam, nem kötekedő szomszédokra. Fogalmam sincs, hányszor hallgattam, de bizonyára nem elégszer ahhoz, hogy megszeressem. A Napalm Death munkásságát amúgy tisztelem, de a korai cuccaik számomra nem a zenéről szóltak, hanem a zenéhez való hozzáállásról, arról a punkos „fuck everybody” rombolásvágyról, amit egyébként tökéletesen prezentáltak is. Új műfajok születtek akkoriban, és én nem kísértem figyelemmel mindegyik sorsát. Számomra a Scum csak egy felvillanás volt, ami nem égett bele a retinámba. A borítója viszont nagyon bejön.
Bársony Péter
SUICIDE SILENCE: SUICIDE SILENCE (2017)
Mindenki számára szubjektív, hogy ki melyik metal lemezt gondolja a legrosszabbnak. Nálam speciel elég egyértelmű volt, hogy melyik lemezt fogom erre a sorsra juttatni, ugyanis a Suicide Silence 2017-ben megjelent, a zenekar nevét viselő albumáról, a Suicide Silence-ről pont ezt tudom definiálni!
Miért?
Kezdjük ott, hogy Ross Robinsonhoz fordultak, aki akkoriban épp hanyatlóban volt mint producer és egy deathcore bandától ez elég szokatlan húzás. Emiatt olyan velejéig rossz a hangzás és a keverés, amilyen. A másik Hermida éneke: nem vagyok ellene annak, ha tiszta ének kerül a deathcore zenébe, de akkor, könyörgöm, legalább csináljuk jól! És itt pont nem ez történt! Kaptunk egy igazi ZS-kategóriás, szegény ember Korn/Deftones fattyú énekestílust Hermidától (ugye a tipikus TE-HEEE Rex nyögést, ami egy deathcore-gúny), amitől én is kifordultam a székből, és ólmot akartam önteni a fülembe, hogy ezt többé soha ne halljam! Az első gondolatom az volt, hogy elhunyt énekesük, Mitch most épp forog a sírjában, és mindjárt feltámad, hogy rendet rakjon a srácok agyában, mert ez bűnrossz! A zenekar ugyan azt állította, hogy most maguk miatt csinálják ezt a lemezt, és nem a rajongók miatt, és… Meglett az eredménye. Különösen, amikor mindenki meghallotta a Doris single-t! Nem értette senki, hogy mi ez a kokány hangzás és Hermida kiherélt, nyögdécselős éneke… Nem gondolom gáznak, sőt kifejezetten jó dolognak gondolom, ha egy deathcore banda picit visszanyúl a nu metal aranykorába, de véleményem szerint ezt lehet kiegyensúlyozottabban is csinálni, mert a tiszta éneknek nagyon fülbemászónak kell lennie, hogy elfogadja az ember, és emellett a zenének is korrektnek kell lennie hozzá. Szerencsére a zenekar már visszatért a helyes útra (hála Odinnak!), de ha kéne ajánlanom bármely titkosszolgálatnak egy új kínzási eszközt, akkor én ezt a lemezt javasolnám nekik, különösen a deathcore-rajongók ellen, mert ezzel határozottan ki lehet náluk csapni a biztosítékot!
Mácsai Dani
QUORTHON: ALBUM (1994)
Voltatok már úgy, hogy elkezdtetek hallgatni egy albumot, de pár perc vagy néhány szám után kivettétek és elkezdtétek szétszedni a kazettát (igen, ezt a cuccot is kazettán vettem meg)? Pedig én, eskü, ezt csináltam az első szám után, ugyanis számomra teljesen abszurdnak tűnt, hogy a MESTER műve lenne ez az egész…
Pedig igen. Ez eleve egy zavaros korszaka volt Quorthonnak: sem a Requiem, sem az Oktagon nem volt elég meggyőző, de voltak jó pillanatai mindkét anyagnak, ennek nem. És most, így újra meghallgatva még lesújtóbb a véleményem. Sajnos a korszakos zseninknek, aki mind a black metalban, mind az epikus viking metalban maradandót alkotott, a grunge-ba beletört a bicskája (egyáltalán, mi fu**-ot keresett ott? 
) . Egy halom katyvasz nóta összevissza dobálva heavy, power és rock elemekkel, amik jól is elsülhettek volna, de nem úgy alakult. Ötlettelen számok, nem létező basszus, lapos dobtémák, és mintha maga Quorthon sem érezné jól magát az egész helyzetben, hiába mesélte akkor, hogy nagy álma teljesült – maradt rémálom, ugyanis ez az album még debüt-cuccként sem tetszene, hát még a Mester munkássága ismeretében…
Reaper
