Nonsanto – Human Condition [EP] (2023)

Fémforgács

Lengyelország elhelyezkedésénél fogva egy igazi átjáróország ország. Akiknek volt lehetőségük, azok nem hagyták ki azt a lehetőséget, hogy egyenesen a pofájukba fossanak a történelmük során. Mindez azon egyszerű oknál fogva, mert útban volt és az ilyen torlaszokat a nagyobbak és erősebbek elszokták távolítani. Ez sikerült is egy ideig, de a makacs élni akarás győzedelmeskedett a birodalmi sas és az otromba medve küzdelmei végén. Ez a találkozási pontnak is nevezhető földrajzi elhelyezkedés azért rejteget önmagában pozitívumokat is. A metal színtér minden ága képviselteti magát. Annyi behatás érte már őket, hogy annak se szeri, se száma. Mindennek a végeredménye egy bivalyerős szcéna, amelynek az egyik új tagja a Nonsanto. Na nehogy azt higgyük, hogy a szaros pelenka még a seggükön van ezeknek az uraknak, hiszen nem ma kezdték a bizniszt. Az Evil, Self Hate, Diffenbachia, 71Tonman, O.D.R.A. és a Useless formációkból érkezetek a kis Polskik. Egy olyan elementáris kavalkáddal fogják megküldeni habtestünket, amelynek a végén könyörögni fogunk az újrázásért. Egy demoval és egy albummal a hátuk mögött tálalták fel a legújabb fogásukat, amelynek címe Human Condition. Húsos lesz a derelye és magzatgyilkos a vodka.

Bolo, Mietla, Wrona, Michla az a négyes, akik a festői Wroclaw iparvárosából fogják savas köpetekkel elárasztani arcunkat. Kislemezük 7 lövetű fegyver és mindegyik golyó egy olyan vitális szervet céloz meg, amely arról árulkodik számunkra, hogy ez a brigád semelyik kézi szótárban sem hallott a kegyelem szócskáról. Mindezek mellett nehogy azt higgyük, hogy ők csak azért érkeztek meg a fülkagylónkba, hogy azt ész nélkül miszlikbe aprítsák. Ez nem az a fajta zene. Annál sokkal érdekesebb muzsikát szolgáltat a Nonsanto, ami voltaképpen hasonlítható egy jóféle lengyel hagymához. Egyik réteg követi a másikat és nekünk a végén egybefog folyni a taknyunk a könnyünkkel. A bevezetőben hallhatjuk az első réteget, amely egy horizonton megjelenő vihar módjára építkezik. Először érkeznek a láthatáron a borús felhők, melyek ebben az esetben vészjósló gitártémákban manifesztálódnak. Az egyre erősödő szelet a dobokat uraló Micha zúdítja felénk, aki nem a reggeli gabonapelyhes dobozban találta az ütőket. Na, és persze elmaradhatatlan ilyenkor a mennydörgés…anélkül nem vihar a vihar. Bolo lesz az emberünk ilyen téren, akinek a torkában két ember lakozik, akár egy sárga házas skizofrénnek.

A tébolydában, a padokon előre-hátra hintázó szerencsétlenektől az különbözteti meg őt, hogy nem Napóleon, sem Néró nem szállta meg a tudatállapotát. A bevezetőben a mélyen hörgő zombialteregóval ismerkedhetünk meg. Olyan death metal vokál ez, amilyen a nagykönyvben megvan írva. Se több, se kevesebb. A következőben már visszafelesel neki a másik lakótárs, aki nem hiszem, hogy fizetné a lakbért. Ennek ellenére kellő határozottsággal rekeszti be emberünk torkát és korai Jeff Walker módjára megforgatja szájában, majd egy jól irányzott célzással helyezi el a képünkbe a sósavas köpeteket. Legutóbb talán Jeffrey Dahmer hálószobájában volt ennyi sav.

Ez a nyúzott macska vokál önmagában nem mindig szokta elnyerni tetszésemet, ám itt, mint említettem koránt sincs egyedül. Jó, szóval itt van a death metal, na és mi van még. Kérem tisztelettel, annyi grind, powerviolence és hardcore, amennyit Birmingham, Los Angeles vagy New York utcáin se láthattak már egy jó ideje. Ebben az elplázásodott univerzumban, ahol mindenki túl fontos lett és még arra sem ér rá, hogy azt a kibaszott kávés poharat a kukába dobja…. Erre mit lép egy vérbeli lázadó punk, akinek elege van ebből a képmutatók Mekkájából? Hát még szép, hogy kiönti az egész kuka tartalmát az utcára. Így tesz a Nonsanto is, amint véget ér az Intro máris belevág a húsunkba egy rozsdamarta borbélypengével, ami alighanem AIDS-el fertőzött már egy pár évtizede.

Aki bújt, aki nem….punkban fogant grind riffek, powerviolence felépítésű dalszerkezetek, hardcore attitűd és d-beat hegyek. Megérkezett a hőn áhított vihar, ami elfogja mosni az összes mocskot és fertőt az utcákról. Na persze vele sem lehet bírni, ha megjön az orkán erejű szél, akkor a természet is lázadó apacs módjára felborítja az összes kukát, ami az útjába kerül. A Nonsanto-nál sincs ez másképp. Úgy tör, rombol és zúz, hogy közben élvezet hallani a riffek váltakozását, az apró hardcore kiállásokat, a jó házasok módjára egymásnak feleselő vokálstílusokat. Hajráncigálás lesz a vége? Naná. Lesz utána békülő szex? Még szép. Építkeznek a dalok, intelligencia van a zenészek mögött és ők ezt nem is tagadják le. Miért is tennék? Nem szégyen a tehetség.

Nem egy olyan gitártéma van, ami könnyen az idegszálainkra teszi billogját, míg a dobos – akár egy feltuningolt Warszawa – adja a kellő lendületet a daloknak. Egyértelműen ő a motor és ez nem is meglepő. A grind és a vele egy csónakban evickélő tettestársai híresek arról, hogy hőst faragjanak a dobosokból, és ez itt sincs másképp. A basszus adja a kellő súlyt a daloknak, máskülönben olyan száraz lenne a hangzás, akárcsak egy vérbeli katolikus lengyel apáca püspökfalatja. Wrona kellő szakértelemmel kezeli a hangszert, tudja mi a dolga és nem tér el a tervtől. Az Oszukany // Deceived című dalt mindenképp ki szeretném emelni ebből a repertoárból. Talán a legmenőbb riffekkel itt szór meg minket a Nonsanto, egyben talán ez a lemez legfülbemászóbb dala is. Igazi deathgrind sláger lehet belőle az útszéli bőrklubokban. Azt azonban mindenképp elmondanám, hogy nem érdemes “szemezgetni” egy 10 perces EP-ről. Voltaképp ahogy elindulunk már a végénél is járunk szituációba keveredhetünk. Orosz rulettezni se egylukas tárral szoktunk…nem véletlenül van 7 dal a Human Condition-ön. A legszebb pedig: mind a 7 töltényre rá van vésve a nevünk egy machetével.

Maga a hangzás még talán a legfinnyásabb füleknek is meg fog felelni. Nincs semmi ide nem illő elektronikus hangzás, sem lo-fi fonogram orgia, de még csak sikamlós modernkedés sem. Minden naturálisan szól, úgy ahogy azt a nagyok is csinálják. Megtalálták az arany középutat és nem is térnek le arról az áthúzott hangjegyekkel kikövezett ösvényről. Ez vonatkozik a többi kiadványukra is, amikhez szintén volt szerencsém ebben az utóbbi pár napban és forró szeretettel ajánlom mindazoknak, akiknek imponál a céklaleves lilásan vérvörös színárnyalata. Maguk a dalok kiforrottak és átgondoltak, sőt még azok számára is értelmezhető kivitelezésű struktúrákkal bírnak, akiktől távol áll a mikroszerzemények világa. DIY or die! – ez a varázsszó és szerintem ennél többet már én sem tehetek ehhez. Ez a jelmondat egy életstílust képvisel, ami sajna eléggé kihalófélben van, de még megtalálható azokban a véres hányásokkal teli sarkokban, ahol egy elhasznált, különböző foltokkal teli gumimatracon láthatunk egy színes hajú úriembert békésen szunyókálni egy nagy flakon koccintós társaságában. Március óta mi is lehetünk csendestársai főhősünknek, akit a NIC Records istállójánál találunk meg.