rattlead.hu
Egy kicsit messziről kezdem, de rövid leszek: a Gamma Ray 1990-es bemutatkozó albuma, a Heading for Tomorrow máig nagy kedvencem, de nem Ralf Scheepers énekhangja miatt. Az énekes előző zenekara, a Tyran’ Pace kimaradt az életemből, úgyhogy itt hallottam őt először. A remek nóták, Kai Hansen dalszerzői zsenije simán elvitte a hátán a produkciót, amelynek kapcsán a frontember orgánuma inkább negatívumként volt felemlíthető. Így aztán következő csapata, a Primal Fear lemezei után sem kapkodtam – mindössze egyetlen korai albumukat ismerem, azóta viszont nem találkoztam velük. Ám minthogy most a kiadótól megkaptam a banda legújabb alkotását, gondoltam, belefülelek. Füleltem egyszer, kétszer, háromszor, és hamar rá kellett jönnöm, hogy nekem bizony tetszik ez az anyag.
Az együttest, gondolom, senkinek nem kell bemutatni, úgyhogy csak a tények kedvéért: a formáció, amelyet Scheepers és a Sinner három muzsikusa alapított, 1997 óta aktív. Akkoriban sokan gondolhatták azt, hogy utóbbiak – legalábbis a basszusgitáros Matt Sinner és a gitáros Tom Naumann – részéről csupán szabadidős projekt lesz belőle, hiszen anyazenekaruk továbbra is aktív volt, ám láss csodát: a két banda párhuzamosan futott egymás mellett, és Matt mindkét csapat valamennyi nagylemezén játszott, de Naumann is legalább az albumok felén otthagyta a névjegyét.
A Primal Fear jelenlegi felállása hat főt számlál: az említettek mellett további két gitáros – Alexander Beyrodt (Silent Force, Mat Sinner szólócsapata, ex-Sinner stb.) és Magnus Karlsson (Magnus Karlsson’s Free Fall, The Ferrymen, Allen/Olzon, Ginevra, Heart Healer, Kiske/Somerville stb.) –, valamint a dobos Michael Ehré (Gamma Ray, The Unity, ex-Firewind, ex-Metalium stb.) alkotja a csapatot, ehhez képest a hivatalos fotókon rendre öten szerepelnek, Karlsson – gondolom, egyéb szerződéses kötelezettségei miatt – rendre lemarad azokról.
Pedig ha valakinek lenne oka az igazolt távollétre, az Matt Sinner, aki az elmúlt két évben súlyos betegségen esett át. Állítólag a Covid-19 vakcina okozott nála olyan súlyos mellékhatásokat, amelyek miatt újra kellett éleszteni, lebénult, ismét meg kellett tanulnia járni és beszélni. „A Code Red az első olyan produkció, amelyben a betegségemet követően részt tudtam venni” – árulja el a legendás énekes-basszusgitáros. Úgyhogy az idei lemez borítójának tűzből születő acél sasa, főnixmadara akár az ő feltámadását is jelképezheti.
Az idei a Primal Fear 14. stúdióalbuma, amely három év kihagyás után követi elődjét, a Metal Commandót. Az anyag több dala is igen aktuális társadalmi témákkal foglalkozik. „Jelenleg nem olyan időket élünk, amikor rock and rollról, csajokról és ivászatról kell énekelni” – magyarázza Matt Sinner. – Az egész világ megőrült. Egyre több országot vezetnek despoták, az Egyesült Államok polgárai egy 78 és egy 80 éves fószer közül választanak maguknak elnököt. Mindig nehéz szívvel olvasom a híreket, mert úgy tűnik, minden rossz irányba tart. És ha valaki egyszer véletlenül rossz gombot nyom meg, mindannyiunknak vége. Ezért választottuk az új album címének a Vörös Kódot.”
A lemez egyik dalának témája a cancel culture, vagyis az eltörléskultúra. „Vannak országok, ahol, ha elmondod a véleményed, egyszerűen eltüntetnek a közéletből, a médiából. Ez elfogadhatatlan – mondja a basszusgitáros. – De én nem hátrálok meg. Mindig is lázadó voltam, senkihez nem akarok alkalmazkodni. Legfeljebb nem lépünk fel bizonyos országokban, ez ennyire egyszerű.”
A Primal Fear idei lemezén is vérbő power muzsikát játszik. A három gitár egyidejű jelenlétét nem érzem, de erre talán nincs is szükség. Zenéjük nem olyan szélsőségesen melodikus, mint ami az euro power vonalon megszokott, s talán éppen ezért, az első néhány hallgatás alkalmával – a nyitó és a záró tételt leszámítva – kissé homogénnek éreztem az aktuális dalgyűjteményt. Mintha mindig csak egy apró összetevőt változtattak volna meg bennük, nem váltak el egymástól karakteresen a nóták. Mára azonban ezen a „problémán” is túllendültem, és egy kivételével valamennyi szerzemény világában élvezettel merülök el.
A csapat már a nyitó Another Hero lendületes, döngölő középtempójával, remek refrénjével maga mellé állított. A lemez másik csúcspontja nálam a dalok sorát záró Fearless, ami egy laza középtempós nóta himnikus refrénnel. A Bring That Noise-ban a refrén alatti, rafinált gitármenet fogott meg, a szépen felépített Their Gods Have Failed hallatán pedig hol az Iron Maiden, hol az Accept zeneisége ködlött fel bennem párhuzamként.
Az anyag lírai nótája a Forever, ami szintén nem rossz darab, azonban a verzék alatt Scheepers a legrosszabb énjét hozza: olyan lagymatag, nyávogó hangon énekel, amivel engem ki lehet üldözni a világból. 
A sebességet a Cancel Culture verzerészei alatt tekerik a legmagasabb fokozatra, egyébként kényelmes középtempóban haladunk dalról dalra. Címadó nóta híján a Matt Sinner által fentebb említett témát, világunk kritikus helyzetét a The World Is on Fire-ban vesézik ki, a Vörös Kód kifejezés is itt kerül elő.
A Code Red nem a zsáner csúcsa, viszont vállalhatóan férfias muzsika, kellemes hallgatnivaló, amelyben szerencsére azok a fejhangú magasak sem süvítenek elő Ralf torkából, amelyek miatt a zene kapcsán esetleg Judas Priest-utánérzésünk lehetne. Megszerettem ezt az anyagot, amit minden heavy/power rajongónak bátran ajánlok.
