Dionysos Rising
Beteg egy társaság vagyunk, rohanunk kapunyitásra a megye/város távoli pontjairól, hogy az At Night I Fly egyetlen hangját se késsük le, aztán az udvaron iszogatunk a Riverside alatt. Jegyár, fogyasztás, taxi éjjel haza a világ végéről (szögezzük le, az új Barba Negra sz@r helyen van) – hót ziher, hogy per perc a legdrágább koncertem volt ez az ANIF most, beleértve a csillió forintos jegyárakkal operáló stadion-bulikat is. Jó, nem a társaság zizi, az némi túlzás (vagy legalábbis nem ezért), csak Wiktor haverom – aki egyébként messze a legkedvesebb, legkiegyensúlyozottabb, legmegbízhatóbb mindőnk közül – kattan be rendre, ha erről a zenekarról van szó. Ilyenkor – meglepve a környezetét - átmegy hajcsárba: olyan nincsen, hogy nem mész, ha előző nap halt meg a macskád, akkor se, és letojja azt is, ha mondjuk másnap négykor kelsz (bármilyen hasonlóság a valósággal kizárólag a képzelet műve). Nincs az az indok, ami számára elfogadható lenne ilyenkor egy esetleges hiányzásra!
Érthető amúgy a lelkesedése, mert Horváth András Ádám (lásd még Dreyelands) és Bátky Zoltán (BZ – lásd még tucatnyi banda) alkalmi társulása jelenleg az egyetlen – általam tudott - nemzetközi szintű progresszív metal csapat az országban (lásd még Age Of Nemesis korábban). Ebben az égvilágon semmi túlzás nincsen, tényleg Dream Theater szintű számokat írnak, és azon a színvonalon is adják elő őket. Egy EP és egy nagylemez reprezentálja az eddig életművüket, mindkettő 11 pontos egy tízes skálán. Kész van amúgy a következő album is, ehhez éppen (külföldi, komolyabb) kiadót keresnek. Belinkem ide az egyik új számukat, döntse el mindenki maga, hogy megéri-e a várakozást.
A rövidke műsoruk hibátlan volt most is, végre egy középiskolai osztály létszámát meghaladó közönség előtt tudták megmutatni magukat (az alkalmi társulás nem elírás - évente úgy másfélszer lépnek fel átlagosan, leginkább egy maroknyi ősrajongó előtt, amilyenek mi is lennénk, ugye). Nagyon remélem, hogy áttörtek egyfajta küszöböt ezzel, és már negyvenkettőnél többen ismerik a nevüket Magyarországon. Várós az új cucc nagyon, ezt a fajta „old-school” prog. metalt (na jó, régisulis a DT-vel kezdődő időszámítás szerint) egyre kevesebben játsszák, főleg ezen a nívón.
Belenéztem aztán a Riverside-ba is azért, elég hosszasan amúgy, hogy tudjak majd írni valamit, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem: egy – szarul szól. Az előzenekar után halk és fátyolos volt a hangzás, a dob csak prüntyögött, így hiányzik ebből az erő teljesen. Kettő – mindez összefügghet azzal, hogy itt kérem one-man showról van szó: minden is Mariusz Dudáról szól. Alighanem a soundot is rá hegyezték ki. Még a billentyűs tette-vette valamennyire magát a színpadon, a gitáros és a dobos cserélhető arcok (azzal együtt, hogy profin eljátsszák, amit kell). Három: egyéni teljesítmények tekintetében honfitársaink alatt teljesítenek (Horváth Ádám elképesztő gitáros, BZ is jól énekel – OK, baszerosnak Duda első osztályú, ezt azért elismerem), mégis sokkal többen ismerik a polákokat. Azért egy magyar – lengyel összehasonlításban ez nem kellene, hogy egyértelműen így legyen.
A muzsikában lehet akkor a megfejtés… Modernebb a Riverside nyilván, bennük megvan az elektronika és a jólesően ismerős popos dallamvilág (AHA, Depeche Mode) a Pink Floyd mellett. Míg az At Night I Fly inkább „klasszikusan” viszi tovább az Álomszínház zenei megközelítését („The Pit” rulez – Pink Floyd meets Pantera), ez valószínűleg nem elég trendi ma már. Lásd még a Muse, vagy éppen a Voyager jelenlegi sikereit. Persze a gyér aktivitás (album megjelenések, élő fellépések tekintetében) is nyomós indok, ember legyen a talpán persze, aki ebből a negatív spirálból ki tud lábalni – az érdeklődés hiánya az ok a kevés jelenlétre, vagy fordítva?
Elmélkedtünk még odakint azon is, lángost majszolva, Riverside-al a háttérben, hogy az összes olyan progresszív rock bandának, akik mainstream sikereket is arattak (még úgy is, hogy eleve sokkal nagyobb respektje volt akkoriban a rocknak) volt durván popos korszaka. Lásd Pink Floyd, Rush, Genesis, és ide a bökőt, hogy a Yest is az „Owner Of A Lonely Heart’ miatt ismerik legtöbben. Szóval a jelenség nem új, úgyhogy az vesse rá a Muse-ra az első követ, aki kizárólag King Crimsont hajlandó pörgetni ebből az érából.
Mit mondjak zárásként? Hogy hallgassatok At Night I Flyt? Továbbá, hogy menjetek el a koncertjeikre, ha szeretnétek életben tartani a magyar progresszív metalt? Tudjátok mit, dobjatok egy e-mail címet kommentben, Wiktor barátom felvesz benneteket a levelező listájára, és akkor tuti, hogy nem hagyjátok ki őket többet soha!
Kotta
