Fémforgács
Az Omega Sun számomra a szlovén Kyuss. A csapatot 10 évvel ezelőtt, 2013-as két dalos demójukkal ismertem meg, amin pofátlanul lazán hozták a sivatagi rock “vidám” feelingjét. Ezt követte pár évre rá debütáló lemezük, az Opium For The Masse, amin megint csak bebizonyították, hogy nagyon is a vérükben van ez a műfaj. Most pedig hat év elteltével újra itt vannak Roadkill című második lemezükkel.
A közel 40 perces korongra hat sivatagi stoner, mondhatni desert rock szabványai szerint fogós és egyben dallamos riffekkel megkomponált dal került fel. Ezeket már első hallásra hozza az album indító The One, ami pulzáló dob-basszus szekciójával, valamint a légies hangulatú, ciklikus fuzzaival élből hozza a felhőtlen kaliforniai desert/stoner életérzést. Az énekes, basszusgitáros Igor Kukanja most is remekül játszik hangszálaival és kissé elszállós énekdallamaiban velőtrázó hasonlósággal idézi meg John Garcia, illetve Chris Cornell vonásait. Az ezt követő Black Dust daluk a stoneres ritmusai mellett egy kissé, vagy inkább meglehetősen a melodikusabb, bánatosabb hangúlatú grunge rock (Soundgarden, Alice In Chains) irányába megy el, aminek a végét jóféle doomos málhákkal és fuzzos tekerésekkel bolondítják meg.
Ezek a fuzzos tekerések, vagy mondhatnám úgyis, hogy Kyuss-os sivatagi remegések igencsak nagy szerepet kapnak a Survive lágy pszichedéliájába bújtatott magasabban rezgő gitárjai által. Ez egy igazán lassan utaztatós nóta, ami annak ellenére, hogy kissé elnyújtott, kellemes, lágy és nem utolsósorban nagyon is fülbemászó dallamaival simogat. Hasonlóak mondhatóak el a közel 10 perces Another You dalukról is. Ezt a dal bátran mondhatjuk a lemez legsokrétűbb. legkomplexebb szerkezetű dalának is, hiszen témái a blues-ból, a grunge-ból, a fuzz rockból, és a progresszív rock ihletésű sivatagos riffekből épültek vel, amik amennyire lágyak, annyira durvák is. És ne feledkezzünk meg a klasszik metalos gitárszólókról sem, melyek igazi élményt és megfelelő erőt is adnak a dalhoz.
Az Early Morning-gal visszatérnek a stoner / grunge vonalára. Pattogós témáikat középtájon még egy kis jazz rock – shoegaze – alter-rock fúzióval is színesítik, na meg egy jókora szóló tekeréssel. A záró Doomer már címében is sokat ígérőnek mutatkozik. És nem is okoz csalódást… ez egy igen erős SLOW fuzz doom/ stoner metal koncepció, amikben a Aris Demirović riffeit és ízes, delejes szólójátékát az égekig lehetne, sőt kell is magasztalni.
A Roadkill minden stoner rajongónak maradandó élményt nyújt. Tagadhatatlan tény, hogy rengeteg stoner banda van, de a rengeteg között nagyon kevés a NAGYON JÓ. Az Omega Sun szerencsére egy ilyen banda, egy nagyon jó! Remek a ritmusszekciójuk, remek a gitárosuk, és nem utolsósorban az énekes is nagyon ott van. Szóval ilyen az, amikor Palm Desert Szlovéniába költözik.
Egy kis adalék még. Emlékszem, amikor megboldogult Lénárd Lacival (R.I.P.) a desert rockról beszélgettünk, épp az Omega Sun kapcsán. Odáig volt az énekes, Igor hangjáért, és kissé sajnálattal mondta, hogy még sokáig kell várnunk ide haza egy ilyen jó hangra. Igen, ez így is volt egészen a Green Machine felbukkanásáig… de sajnos ők is, egy 4 dalos EP után rövid időn belül eltűntek a süllyesztőben.
