Fémforgács
Adott egy több mint három évtizedes múlttal rendelkező black metal banda, egy kimondottan erős és nem kicsi diszkográfiával a háta mögött 2023-ban. Mondanom sem kell, így az embernek akadnak elvárásai, és egészséges kíváncsisággal telten áll neki egy ilyen lemez hallgatásának. A svéd Marduk karrierje során a tipikus ördögi témákat és atmoszférát már egy ideje maga mögött hagyva, hosszú évek óta a háborús témákban utazik (és több militariánus stilisztikai elemet felhasználva – pl. dobokban), ami szerintem abszolút a Frontschwein című lemezen érte el a csúcsát. Ha az előbb említett albumot egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk, akkor azonban megfigyelhető egy (sajnos) negatív tendencia a zenéjük minőségében – és sajnos a Memento Mori nem hozott egy újabb áttörést ebben.
Én az World Funeral-t venném váltópontnak, szerintem onnantól kezdve indult meg ez a lejtő lemezeik újszerűségét és érdekességét tekintve. Érkeztek a jellegtelen és “tucat” black metal tremolók és végtelen mértékű blast beat ütemek ostromai. Gyors és kegyetlen – igen ám, de ennyi év tapasztalat után még mindig a Panzer Division Marduk farvizén szörfözni… kiábrándító. Azt nem lehet viszont felróni a Marduk-nak, hogy nem próbálkoztak néha valami újjal! A korábban is említett Frontschwein üdítő foltja a banda diszkogárfiájának későbbi szakaszában, illetve a Memento Mori-n is volt próbálkozás valami egyediséget csepegtetni ebbe a profilba (pl. többféle intro). Azonban összességében ez nagyon csekély. A későbbiekben a lemez ezen erényeit szeretném inkább bemutatni, mert a gyengeségeit egyetlen mondatba össze lehet foglalni (és nincs is értelme bármit hozzáfűznöm): tisztes munka, gyors tempón dübörgő black metal, ám nem sikerült elfedni (sem a hangosabb dobokkal vagy vokállal) a zene középszerűségét; és a steril hangzása is különösen bosszantó.
De akkor egy pár szót a Memento Mori szebb oldaláról is. A lemez első single-je volt anno a Blood of the Funeral című szerzemény, aminek az utolsó harmadában bukkantak fel rézfúvósok, egy igazán baljós légkört kölcsönözve a tételnek. Gondolom minden Sear Bliss rajongó szive meg is dobbant ennek hallatán – sajnos, ennek az elemnek a használatával a későbbiekben csak a zárótételben éltek ismét. Szintén üdítő pontja volt a lemeznek a Charlatan című szám is, ami talán a ténylegesen jelenlévő melodikusság, a lassabb tempó, és a basszusgitár remek játéka révén (bár az egész lemezen kiemelten jó a basszus) emelkedett ki. Az album legjobb pontja azonban a zárószám, az As We Are, ami egyértelműen a legkarakteresebb Marduk szám hosszú évek óta: lassú, halálszagú és sejtelmes, és elégedetten tudtam bólintani a fúvósok újbóli megszólalása miatt is.
Mérlegelve a dolgot: őszintén, a Memento Mori egy alig érdekes lemez. Persze, aki nem tud betelni a gyors tempójú black metal-lal, azoknak lehet nem okoz csalódást. Viszont, ennél alig kínál többet, és ha az egész életművüket nézzük, akkor nagyon egyértelmű a helyzet: tudtak már ennél sokkal jobbat is. Tetszetős külső, sekély tartalom – a név nem minden.
