rattlead.hu
Súlyos, mint a kéttonnás üllő
Ilyenkor nyáron zeneileg három Metal alműfajt szoktam hallgatni, mert ezek passzolnak a leginkább a nyári hangulataimhoz: a partizós-bulizós metalcore, a crossover/pizzaThrash zene és a stoner/southern metal. Namármost, azért veszem egy kalap alá a southern-t és a stoner-t, mert gyakorlatilag nagyon sok a közös bennük és az ilyen tikkasztó nyári hőségben szoktam leginkább nagy élvezettel hallgatni. Vicces, mert régebben nagyon hidegen hagyott a stoner és nem sok fantáziát találtam benne, aztán egyszer csak jött a gondolat a fejemben, hogy egy picivel alaposabban bele kéne hallgatnom az ezekben utazó bandákba. Azóta már hatalmas Clutch, Mustasch, Monolord és Red Fang rajongó vagyok és folyamatosan bővítem a stoner és southern metal repertoáromat (mondjuk stonerben sokkal jobban megfog a doom-stoner de értitek a lényeget).
Hogy miért kezdtem így el a történetet? Nos azért, mert a Deprived of Salvation basszusgitárosa, Suvada Péter megkért, hogy írjak egy cikket/beszámolót a másik zenekaráról, a Zephyr-ről ami 2022 végén, 2023 elején rajtolt és pár hónapja, Július 28-án jelent meg az 5 dalt tartalmazó Overdrive Ep-jük. A zenekart Suvada Péter (ének/gitár), Hőnich Szabolcs (basszusgitár/ének), és Séd Levente (dobok) alkotja, és még a tavasz folyamán vették föl a kislemezt, melynek stúdiómunkálatai a Hellhound stúdióban Szaratfugyinov Borisz kezei alatt készültek el (bújtatott stúdió-reklám tudom…).
Magam is lent voltam a stúdióban, mivel az egyben a Deprived of Salvation próbaterme is, így eléggé egyértelmű, hogy a végső simításokat magam is hallottam, nem is egyszer! Két dologra lettem igazán figyelmes és módfelett meglepve.
Az egyik a hangzás. Picivel régebben hallottam tőlük egy 4 dalból készült demót, de annak a hangzása mérföldekre odébb van ehhez képest! Minden hangszer tökéletesen hallható, a dob is makulátlanul szól, a vokálok tiszták és határozottan érthetőek, és a különböző színező elemek is igazán jól hangzanak a dalokban (amire később fogok rátérni apránként). És itt jön a második dolog, ami pozitív értelemben kiverte nálam a biztosítékot, az Peti énekstílusa. Eddig a Deprived-ben hallottam őt vokálozni Borisz mellett, de ahogy meghallottam őt az Overdrive Ep-n, nagyon ledöbbentem! A nagyon rekeszes hangtól egészen a dallamos-melankolikus énekig egészen hihetetlen! Rohadt jó, konkrétan! A kezdő, Executioner Way-ben például ahogy énekli a dallamos témákat, szabályosan a ZZ top együttes ugrott be. Ritmikailag is megadja nekem ezt a Texasi Swing jellegű feelinget,a hangzás és persze Peti rekedtebb éneke rendesen odateszi az agressziót is, ami remek kombináció ennél a dalnál. Erről nekem simán a fejembe ötlik egy remek klip-ötlet, ahogy a srácok egy préri közeli kocsmában iszogatnak és a következő képkockán pedig ott zenélnek a színpadon. A legérdekesebb és egyben legkreatívabb része a dalnak a gitárszóló utáni ujjcsettintős break, ami szintúgy beindítja a fantáziámat, ahogy ez a három redneck jól öltözötten ott áll egy nagyon régisulis mikrofon előtt és Peti éneke mellett csettintgetnek (ezt nem hagyhattam ki!). Utána ismét visszatérünk jó kis swinges zakatolásba, ami így teszi kerekké eme remekművet, valamint a vendég vokálosok, hiszen Márton Bence (Fetishstar) és Borisz maga is szerepeltek a dalban.
A következő nóta a Bayou ami eléggé Dark Country-s intróval indul aztán egyből, belecsapunk a lovak közé és aztán mint egy hatalmas kőförgeteg úgy indul meg a dal! Séd Levente dobolása most is igazán stílusos és vaskos, mint ahogy a Dusty Chopper-ben is voltak és ezért maximális respect az úriembernek! Viszont itt se tudok elmenni Peti éneke mellett és ez tőlem inkább dicséret, nem bántás vagy valami de… De az énekén úgy érzem mintha egy picit depresszívebb Django szabadult volna el a prérin és mindenkinek el akarja mesélni dühödt és néhol szomorú történetét! Hőnich Szabolcs basszustónusa is kifogástalanul kihallható, ahogy hozza a mélyeket, nemes egyszerűséggel panaszom sincs rá! A dal végén amég kapunk egy jó kis Crowbar-os Doom-ozos témát és ezzel a dal megtette azt, amit meg kellett tennie: A hallójárataimat kipucolnia!
Harmadik tételként érkezik az Everything Right, Nothing Left ami ugyanúgy felkerekedik és megadja a kellő tempót és nyomban az ember elkezdi rázni rá a haját és a bozontos szakállát! A mélyre hangolt gitárok és a magasabb harmóniák olyan kiváló kémiai egyveleget alkotnak ebben a dalban, amit nemsok stoner együttesnél lehet elmondani. A dal felénél bejön egy lágy melankolikus dallamos rész és ismét nekifeszülhetünk a Crowbar-os lassúzásnak, leszámítva azt, hogy Peti itt ismét a tiszta énekével próbál minket mély letargiába húzni (újból jó értelemben) és kapunk mellé egy igazán remekül a dalhoz idomuló szólókat is és ezzel a számmal is gyakorlatilag megvettek kilóra.
Negyedikként következzék a Getaway, ami nekem első hallásra egy picit a Carcass együttes Torn Arteries lemez egyik dalához hasonlít, de amint megjön az ének már egyből kapcsol az agyam, hogy nem nyomtam el az Ep-t ez továbbra is egy Zephyr nóta! Erről a dalról is eszembe jut egy remek klip, csak ez sokkal nyomorúságosabb lenne (és persze némi atrocitást szülő is!), de maradjunk annyiban, hogy rabszolga munka sorsról szólna és ha ezt párosítjuk a southern metal feelinggel, az azért eléggé elgondolkodtató lenne.
Záróakkordként jön az igazán személyes kedvencem, amit többször hallgattam végig, mint a nemrégiben megjelent Orbit Culture lemezt, a minialbum címadó dala, az Overdrive!
Ez a dal véleményem szerint a legjobb zárónóta, amit eddigi életemben valaha hallottam stoner együttestől és főleg magyartól!
Már ennél a nótánál is felötlenek az elképzelések egy kliphez és igazából ezen az elképzelésen már a Hellhound stúdióban is megosztottuk egymás elképzeléseit, amihez szükséges egy kamion, Peti, mint a redneck sofőr, aki járja az országutat, benne egy kéttonnás üllő amit épp vagy Levente vagy Szabolcs használ, amint épp valamit kovácsol (mondjuk Peti gitárját hehe!). A zene nemes egyszerűséggel a stoner redneckesség esszenciája. A dalban néhol itt-ott meglehet hallani azt, ahogy odacsapnak egy üllőre és ezen párszor el is viccelődtünk Borisszal, hogy nincs benne elég üllő és harang elem benne és elkezdtük ezt a nótát úgymond Anvilcore-nak becézgetni, csakhogy érződjék, hogy a masterelés alatt is ment a spontán ökörködés, ahogy az szokás mifelénk. Peti agresszív éneke vegyülve az enyhébb tiszta hangokkal, combos groove-jával egy igazi topligás nótává lépetette elő a szememben.
A minialbum a maga 23 percével szabályosan kikapcsolja az embert és teljes mértékben a legváltozatosabb redneck vidékekre kalauzolja el a hallgatót és bár ebben a nyári hőségben a legautentikusabb hallgatni, én ezt az 5 dalt bárhol bármikor bármilyen állapotban csak ajánlani tudom annak, aki egy igazán pörgős, dögös groove-okkal és melankolikus dallamokkal megáldott southern/stoner anyagot szeretne élvezni.
Már alig várom a folytatást, de olyan szinten kiszáradtam, hogy innom kell erre egy jó kis tüzes vizet és elszívnom mellé egy jó kis szivarkát!
Zephyr-nek nagyon szépen köszönöm a felkérést, ez a minialbum telitalálat lett nálam!
