rattlead.hu
Az elmúlt egy-két évben vált szokásommá, hogy körülbelül 10-15 – többségében friss – albumból alakítok ki magamnak egy viszonylag szűkebb, egyre ismerősebbé váló zenei környezetet. Ezeket hallgatom vetésforgóban, amíg el nem dől, hogy helyet kapnak-e valamelyik Heti Ötös listámon, vagy írok-e róluk ismertetőt. Nos, az utóbbi hetekben két csajos metal lemez forog nálam, az egyik az Eleine, a másik a Girlschool idei anyaga. Az Eleinével ugyanúgy voltam, mint az általam nemrégiben említett Gloryhammerrel: korábban nem ismertem őket, az Alcatraz fesztivált megelőzően azonban, minthogy ők is fellépők között voltak, meghallgattam a legújabb albumukat, ami aztán valahogy beragadt a lejátszómba.
A svédországi Landskrona városából származó zenekart rendszerint a szimfonikus metal képviselői közé sorolják, amihez kiadójuk még a „dark” jelzőt is odabiggyeszti. S ha ez bárkit is elijesztene (normális körülmények között engem is), én ezt annyival egészíteném ki, a We Shall Remain-en – a címadó nóta kivételével – nemhogy szimfonikus betéteket vagy szólamokat, de még billentyűs hangszert és nagyívű kórusokat sem igen hallunk. S bár az Eleinét leggyakrabban az Epicához, a Delain-hez és a Xandriához hasonlítják, Madeleine Liljestam hangja alapvetően mélyebb, szélesebb regiszteren mozog, mint a fenti bandák énekesnőié. Harmadrészt, Rikard Egberg gitárosnak köszönhetően itt dallamos férfiének és hörgés teszi színesebbé a megszólalást.
A 2014 óta működő együttesnek a mostani a negyedik stúdiólemeze. A két alapítóról már ejtettem szót, a dobos Jesper Sunnhagennek ez a második közös munkája a csapattal, Filip Stålberg pedig idei igazolás, úgyhogy ő a We Shall Remain-en debütált mint a csapat új basszusgitárosa.
Volt egy pont, amikor elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán írjak-e erről az albumról, amelyről ugyan tetszik néhány szám, összességében azonban nem vagyok lenyűgözve tőle. Aztán arra gondoltam, éppen azért ejtek szót róla, mert nem az a klisés, szoprán énekhangos, nagyzenekaros elszállás, amitől némelyeket kiver a víz – akár szimpla heavy/power muzsikának is mondhatnánk. A hangzása egy kissé steril, szintetikus, viszont időnként egész mélyen dörren meg a cucc, pörög a kétlábdob, és a csapatnak egy-két emlékezetes dalt is sikerült összehoznia.
Ilyen mindjárt az elsőként felhangzó, száguldó tempójú Never Forget, amelynek első gitárhangjairól a Muse jut eszembe, s amelyben két percen belül – vokálisan – a teljes, fentebb említett repertoárt felvonultatják. Ez az anyag egyik legjobb szerzeménye, a másik pedig a sor másik végén található, utolsóként elhangzó címadó nóta. Jó pár meghallgatás után, ha végignézek a dallistán, a We Shall Remain az egyetlen, amely – a címét látva – elindul bennem, amelynek a verzedallamát és a refrénjét is egyből fel tudom idézni. Szédületes tempóban indul, majd groove-os tempóra vált, basszus és szimfonikus felhangok vezetik fel az éneket, amely a főtémához érve fájdalmas szépségében tündököl.
Persze a kettő között is akadnak emlékezetes pillanatok: a Stand by the Flame-ben például Madeleine néhány hang erejéig keleties dallamokat varázsol a sulykoló középtempók közé, a We Are Legion pedig szaggatott riffelésével és diadalmas refrénjével hengerel. A Promise of Apocalypse-tól kezdve azonban oszlik az újdonság varázsa, és Egbergék már semmi olyannal nem tudnak előállni, ami bizsergést okozna a hallgatóban.
És lehet, hogy éppen ettől volt, van az anyag kapcsán az a bizonyos „szeretlek is, meg nem is” érzésem. A műsor középső része egybefolyik bennem, csak az első harmadára és a végére emlékszem. Ezzel együtt nem véletlen, hogy újra és újra előveszem, és előbb hallgatom végig, mint egy Epica- vagy egy újkorszakos Nightwish-albumot.
