Hard Rock Magazin
Amikor a Motörhead értelemszerűen feloszlott Lemmy halála után, kíváncsian vártuk, merrefelé visz a másik két tag zenei útja. Én aggódtam egy kicsit, mert visszagondoltam arra az időszakra, amikor a banda legismertebb, legendás felállásából (Lemmy-Fast Eddie Clarke-Philthy Animal Taylor) előbb Eddie, majd Phil is kivált. Egyikük sem tudott az élvonalban maradni, különösen az utóbbi nem tudott semmit felmutatni egyedül, és bár aktívak maradtak a showbusinessben, mindketten elzenélgettek a második vonalban. Ugyan Eddie Fastway zenekarához nagy reményeket fűztek, az áttörés elmaradt, és Phil is csak akkor került újra reflektorfénybe, amikor 1987-ben pár évre visszatért a Motörheadbe.
Mikkey Dee végül beült a készbe, hiszen a Scorpions őt hívta dobosnak, miután James Kottak megkapta az útilaput vállalhatatlan viselkedése miatt.
Phil Campbell a rögösebb utat választotta: 2016-ban megalapította a saját bandáját Phil Campbell And The Bastard Sons néven, amelyben három fiával (Tyla – basszusgitár, Todd – gitár, Dane – dob) játszik együtt. Egy albumot és két EP-t követően 2019-ben zenészbarátai segítségével felvett egy jó kis szólólemezt is (’Old Lions Still Roar’), ezután a ‘We’re The Bastards‘ következett ismét a PCATBS színeiben, majd egy koncertanyag az év elején, a legújabb album pedig éppen ma jelenik meg ‘Kings Of The Asylum’ címmel. Most legalább egy kicsit kompenzálhatja azokat az éveket, amikor a Motörheaddel állandóan úton voltak, távol a családtól, hiszen Philről tudjuk, hogy családcentrikus ember. „Többet vagyok Lemmyvel, mint a feleségemmel!” – fakadt ki több mint tíz évvel ezelőtt egy telefonbeszélgetésünk alkalmával. A magánéletben a „Philip” megszólítást szereti, nevének rövid formáját csak a showbusiness kedvéért használja. A zenekar névválasztása miatt a feleségétől is megkapta a magáét.
Fesztiválon játszottak, így sejteni lehetett, hogy az ilyenkor szigorú menetrend miatt pontosan kezdődik a műsor. Igen, hajszálpontosan, 22:45-kor kezdődött a buli és belecsaptak a We’re The Bastards című opuszba, és ugyanezzel a lendülettel darálták végig a 75 perces koncertet.
Jól választották meg a műsort. Egyrészt mentek a saját szerzemények, másrészt nyomták a Motörhead-nótákat, harmadrészt pedig feldolgozásokat játszottak, de olyanokat, amiket maga a Motörhead is feldolgozott. A ma megjelenő új albumról is lezavartak egy felvételt (Schizophrenia), amely már az új frontemberrel, Joel Petersszel készült. Azt gondolom, jól tették, hogy énekest váltottak. Neil Starr hangja nem karakteres, azon túl, hogy a megjelenése, kölyökképe nem túl meggyőző egy tökös rockbanda élén. Joel Peters karcos orgánuma sokkal jobb, másrészt igazi rock and roll-barbár megjelenése nagyot javított a zenekar vizuális összképén is. Phil Campbell nem feledkezett el a szólóalbumáról, el is hangzott a These Old Boots, amit eredetileg Dee Snider énekhangjával rögzített. A feldolgozások is a Motörheadhez kötődtek, hiszen a Sex Pistols God Save The Queenjét vagy David Bowie „Heroes” örökzöldjét is lemezre rögzítették Lemmyék. Ez utóbbi beemelése a koncertműsorba nagy meglepetés volt, mert csak 2017-ben hallhattuk az ’Under Cöver’ feldolgozásalbumon, Lemmy halála után két évvel. Sokan úgy gondoljuk, hogy ez a Bowie-átirat az album csúcspontja. A Motörhead-szerzeményeket – nagyon helyesen – nem egy blokkban tudták le, hanem szétszórták a fellépés programjában.
Lemmy mindig nagyon bosszús volt, ha a már említett klasszikus felállást tartották a legjobbnak, mert szerinte technikailag Mikkey Deevel és Phil Campbell-lel jócskán túlhaladták azt, sőt egy interjúban ki is emelte, hogy egy csomó témát Eddie-vel és Philthyvel nem tudtak volna megcsinálni. Valószínűleg Phil Campbellben is motoszkálhatott hasonló gondolat, mert csak egy olyan szerzemény hangzott el, aminek ő eredetileg nem volt része. Mi más lett volna, mint az Ace Of Spades? Valószínű az idő rövidsége miatt kimaradt a Hawkwind kultikus dala, a Silver Machine, ami amúgy a műsor része és Lemmy emlékére vették be a műsorba, aki még a Motörhead alapítása előtt oszlopos tagja volt a brit pszichedelikus bandának.
Jó kis lendületes rock and roll koncertet kaptunk a nyakunkba, ami nem is akart ennél többnek látszani. Mondjuk a Born To Raise Hellben a közönség énekeltetését indokolatlanul hosszúra nyújtották, ezt kompenzálva a ráadásdalokat szünet nélkül nyomták az arcunkba. Joel Peters kb. harmincszavas angol szókinccsel elkommunikált a zsűrivel, ebben a harminc szóban a „fuck” ige különböző prepozíciós formái rendkívül frekventáltan hangzottak el, így a zenekar és közönsége remekül megértették egymást.
Az mondjuk érdekes volt, hogy az előttük játszó Mobilmániát kétszer annyian nézték a másik színpadon, ám én bízom benne, hogy Phil Campbell nevét többen megismerik a jövőben, és nem csak úgy fognak beszélni róla, hogy ő az egykori Motörhead gitárosa. Még akkor sem, ha a színpadon nincs igazán előtérben, a show-t meghagyja fiainak és Joelnak. Ez a csapat sosem lesz olyan, mint a Motörhead, ne is várja ezt senki. A banda tagjai pontosan tudják, hogy hol a helyük, és ez így pontosan jól is van.
We’re The Bastards / Freak Show / Rock Out / Schizophrenia / Born To Raise Hell / High Rule / These Old Boots / God Save The Queen / Dark Days / Ace Of Spades / Ringleader / “Heroes” / Going To Brazil / Killed By Death
Szerző: Bigfoot
Fotók: Németh Dominik
Videó: Eszter R.
Köszönet a lehetőségért a Tábor Fesztiválnak!
